Leszármazott

2. Fejezet

Kedves olvasóim! Itt is van a 2. fejezet! Nem lett olyan nagyon hosszú, de jó sok minden kiderül belőle. Beindulnak az események és egyre több szereplő kerül elő. De nem akarok lelőni a poént, szóval jó olvasást! ;)

"Is he God?
Is he demon?"

Valami mocorog az egyik bokorban. Én nézek oda először, így én látom meg a rémült Ella-t, amint feláll és rohanni akar, de a dzsekije beleakadt egy ágba. Megáll, s rángatni kezdi a kabátot, amikor hirtelen lángra kap a bokor. Ella felsikolt, a nadrágja lángra kap. Ösztönösen cselekszem, villámgyorsan talpon vagyok, s már rohanok is hozzá. Fogom az ágat, s nem érdekel, hogy benyúlok a lángok közé, tövestül letöröm.
- Fuss! – kiáltom Ella-nak.
A lány rám sem néz, csak rohanni kezd. Látom, ahogyan előrevetődik a fűben, hogy eloltsa lángoló nadrágszárát. Majd úgy kúszik tovább a sírok közt, mint egy kígyó.
Remegő térdekkel fordulok meg. A furcsa férfi mellé, most csatlakozott egy másik is. Ha ugyanannyi idős lenne, mint a fekete hajú, ikrek lehetnének. Így viszont inkább nézném őt az apjának…
Hátrálni kezdek. Tekintetemmel Ezra-t és Evan-t keresem, de nincsenek sehol. Csak az eszméletlen Elias-t látom. A fekete hajú észreveszi, hogy Elias-t nézem. Int egyet a fejével, mire az idősebb az eszméletlen srác felé fordul. Lehajol, s megfogja a csuklóját.
- Hagyd békén! – kiáltom rémülten.
Meg se hallja. Elias-t a kezénél fogva húzza a kripta ajtaja felé, majd fél lábbal belép a kősírba.
- Ne, engedd el! – kiáltom megint, s rohanni kezdek feléjük.
A fekete hajú azonban utamat állja. Még a lépcső aljáig se jutok, mikor egy lépéssel elém kerül. Arca olyan, mintha kőből faragták volna, tökéletesen mozdulatlan, semmit nem tudok leolvasni róla. Ki akarom kerülni, de ekkor ujjai a csuklómra fonódnak. Nem érinti a bőrömet, csak a dzsekimet kapja el, mégis úgy érzem, mintha forró parázsba nyúltam volna. A kezem ég, sikoltanom kell. Füst száll fel a kabátomról. Rángatni kezdem a kezem, mire hirtelen elereszt. Elvesztem az egyensúlyomat, s hátraesek.
Elterülök a földön, s hallom becsukódni a súlyos kőkaput- Felkapom a fejem. Elias és a férfi, aki elrángatta, nincs sehol.
Nem kapok levegőt, mintha minimum valaki ráfeküdt volna a tüdőmre. Reflexszerűen állok fel, s kezdek rohanni az ellenkező irányba. A lábamat gyorsan szedem, nem is nézek a lábam elé, ezért többször megbotlom valamiben. Cikázok a sírok között, elérem a dombot. Egyszerűen megkerülöm, s belevágok a temető felújított részébe. Felugrok az egyik emelvényes sírra, de mikor leugrok róla, meg kell kapaszkodnom egy másikban. Hallom a hangos reccsenést, s a következő pillanatban a torkomra forrt sikollyal zuhanok a föld felé. A sír teteje eltalálja a hátamat, szinte biztos vagyok benne, hogy ennek a dzsekinek már annyi. De felállok, s rohanok tovább. Már látom a nyitott vaskaput. Egyik sírtól a másikig rohanok, de mikor elérem a kijáratot, megtorpanok, mintha tömör falnak ütköznék. A kerítésnél ott áll az a fekete hajú férfi. Hátát könnyedén a kapunak veti, karjait keresztbe fonja a mellkasa előtt.  Felemeli a fejét, egyik hajtincse a homlokába hullik. Mikor megszólal, felismerem azt a hangot, ami alig pár perce a következő szavakat kiáltotta: „Ne! A lányt ne!”
- Elég könnyen otthagytad azt a gyereket.
Meg sem merek szólalni. Az az ellenszenv a hangjában ijesztő. Úgy érzem, bármelyik pillanatban eltörölhet a föld színéről.
- Ennyire gyáva vagy? – húzza fel a szemöldökét.
Nyelek egy nagyot.
- Mit… mit tettél vele? És a másik két sráccal?
Halvány, gonosz mosoly kúszik arcára. Meglátom hófehér fogait. Libabőrös leszek halk nevetésétől.
- Nem kötöm az orrodra.
- Mond meg, hol vannak! – kiáltok rá.
Szemét rám szegezi. Még lenne bőven mit mondanom, de pusztán ettől az egy pillantástól megrémülök. Összepréselem ajkaimat, s hátrálni kezdek előle, mikor felém mozdul. Alig teszek két lépést, máris előttem van. Felemeli a kezét. Ijedten összehúzom magam, de csak az orrom elé dugja az egyik gyűrűjét.
- Látod ezt? – kérdi nyersen. Mikor nem reagálok, kissé haragosabban rám förmed. – Látod?
Szaporán bólogatok. A gyűrűn ugyanaz a díszes B betű van, ami a kripta ajtaján is.
- Ez a családom címere. A családomé, ami valaha a leggazdagabb és legelőkelőbb család volt ebben a városban. De az utódok… Azok a rohadékok, akiket legszívesebben letagadnék elszórták mindenünket. Pont, mint az a bolond öregember, aki minden este itt koslat a sírunknál. Figyelmeztettük. A vérvonalunk megkapta az első figyelmeztetést. De nem használt. – szeme szinte villámokat szór. Miközben beszél olyan érzésem van, mintha minden egyes szava belevésődnek az agyamba. – Ez a második figyelmeztetésem. Tudd, mit csinálsz. A barátaid élete múlik rajta.
Egyet pislogtam, s már ott sem volt. Nem volt előttem semmi, csak a nyitott vaskapu. És a fűben, pont a lábamnál a B betűs gyűrű.
Nem mertem hozzáérni. Először kicsit megböködtem a cipőm orrával, majd mikor láttam, hogy a cipőmnek nem lett semmi baja, felkaptam a gyűrűt. Felhúztam a középső ujjamra, aztán villámgyorsan elhagytam a temetőt. Ki rohantam az utcára, s a város vége felé vettem az irányt. Abból, amit ez a srác mondott rájöttem, kivel kell beszélnem, ha meg akarom tudni, mi ez az egész.
Zihálásom vegyül a csizmám kopogásával, s a szívem vad dübörgésével. Olyan gyorsan rohanok, mint amennyire még soha. Megkapaszkodom egy ház kerítésében, s beveszek egy nyaktörő kanyart. Már látom a lepukkant kis kunyhót. Füstöl a kémény a konyhában ég a villany. Lefékezek a ház előtt, a csizmám csikorog a talajon. Ököllel kezdem verni az ajtót.
- Alberto! Alberto nyisd ki az ajtót!
Motoszkálást hallok. A kulcs elfordul a zárban, s az ajtó nyikorogva kinyílik.
A vénségek vénsége áll előttem. Olyan alacsony, hogy még a vállamig sem ér, egyik szeme befelé kancsalít, ősz haja már kihullott feje tetejéről. Tar fején megcsillan a lámpafény, kezében remeg a sétabot. Normális szemével rám tekint. Fölényesen felhorkan.
- Elyse! Mit akarsz te itt az éjszaka közepén? – kérdezi. Már a hangjából is hallani, hogy nem normális, mikor pedig megkérdez még valamit, s összehúzza mindkét szemét, szinte már ijesztő. – Csak nem a temetőben voltál?
- De! – vágom rá egyből. – De igen! És muszáj beszélnem veled! Kérlek!
Szemében aggodalom csillog, de mégsem enyhül meg. Kicsit kihúzza magát, csontjai ropognak.
- Sajnálom, de túl késő van a beszélgetéshez.
Megfordul, be akarja csukni az ajtót, de lábammal megakadályozom tettében. Belépek a házba, bevágom magam mögött az ajtót. A öregember hitetlenkedve néz rám. Ökölbe szorítom a kezem és megmutatom neki a gyűrűt.
- Nézd! Nézd meg! A kripta! Mi van ott? Kit temettek el ott? Ott jártál te is, igaz? Te is láttad őt! Láttad azt a srácot fekete hajjal! Téged is figyelmeztetett! Ugye…?
Úgy nézhetek ki, mint egy bolond kis fruska. Már értem, miért nézik hülyének ezt az embert. Nem tett soha semmi rosszat, csupán látott valamit. Amit én is láttam. Vagyis nem lehet bolond. Ahogy én sem… Ugye?
- Ugye? – kérdezem még egyszer.
Alberto csak bámul. Úgy látszik, egyáltalán nem érdekli a gyűrű, csak én. Halkan felsóhajt. Botjával az ajtóhoz sántikál, s elfordítja a kulcsot.
- Ülj le! – utasít.
Ledobom magam a szobában, az ütött kopott kis kanapéra. Ez a ház két szobából áll. Van benne egy fürdőszoba, meg egy hálószoba, nappali és konyhaszoba. Alberto jó régen elvesztette már a családunk kegyeit. A nagyanyám kitagadta őt, benyújtotta a válópert, s Alberto már vagy 15 éve él egyedül ebben a kis viskóban. A tűzhelyen valami rotyog egy lábosban. Alberto ágya (ami két kanapé összetolva) bevetetlenül hever az egyik falnál. Olyan romos ez a ház, csoda, hogy még nem omlott a fejére.
- Szóval jártál a temetőben. – szakít ki a hangja a gondolataimból.
Szaporán bólogatok. A gyűrűt a kezemmel takarom.
- És láttad Biersack-et.
- Kicsodát? – húzom fel a szemöldökömet.
Alberto felsóhajt.
- El is felejtettem, hogy nem mindig vagy ott történelemórán.
Alberto ropogó tagokkal leül mellém. Dohányszaga van. Szokott cigizni?
- Elyse, tudod ki alapította ezt a várost?
- Nem. – rázom a fejem.
- Oké, mindegy, az nem is fontos. – rázza a fejét Alberto. – A lényeg az, hogy a város alapítójának közeli leszármazottai a Biersack-ek. Ha elképzeled a családfájukat, kb. úgy két nemzedék után kerülnek elő. Az első Biersack-et Chris-nek hívták. Ő vette feleségül Amy Biersack-et. Nekik született egy fiúk Andrew. Ezt a gyereket úgy ismerték, mint egy átkot. Számos mennyiségű pénz örökölt szüleitől, de azt nem tudta gyarapítani. Csak elherdálni. Mivel testvére nem volt, csak egy unokaöccse, szülei minden vagyonukat annak a gyereknek adták. Az rendes ember volt, mindenkin segített, akin csak tudott. Andrew tökéletes ellentéte volt. Így még érthető is, hogy gyűlölték egymást. Andrew-nak annyira szúrta a szemét az unokaöccse, hogy ki akarta oltani az életét. Csakhogy, a merénylet visszafelé sült el. A Biersack-ek utolsó leszármazottját temették el először a nekik készült kriptában. Édesanyja belehalt a bánatba, édesapja pedig egyszerűen öngyilkos lett. A Biersack-ek eltűntek a föld színéről.
Tökéletes csöndben hallgattam Albertot. Ez egy érdekes kis történet volt tényleg. De…
- De mi köze ennek hozzánk?
- Az, hogy a Biersack-eknek anyai ágról, volt egy mindmáig feledésben élő leszármazottjuk. Ha megkérdezed édesanyádat, ő el fogja mondani neked, hogy a testvérét Amy-nek hívták, de az a nő még a te születésed előtt elhalálozott. Ebből pedig arra tudunk következtetni…
- Hogy az a srác a temetőből… az unokatestvérem?! – kiáltom. Érzem, ahogyan minden vér kifut az arcomból. – Én is Biersack vagyok?!
- Nem Elyse, te Freeman vagy. Édesapád gyermeke vagy. – próbál nyugtatni Alberto. - És a Biersack-ek nem is tudtak rólunk, míg ránk nem szállt az összes családi vagyon. Mikor Andrew unokatestvére megházasodott, s a felesége elhagyta, mert túl kapzsinak tartotta, Ronnie lemondott minden vagyonáról, így az az utolsó élő örökösre szállt. Ránk.
Csak tátogok össze-vissza. Muszáj felállnom. Olyan sok információt kaptam. Annyi név kering össze-vissza az agyamban. Andrew… Amy, Chris… Ronnie… Biersack… Freeman…
- De akkor mit akar tőlem? Mit kéne tennem, hogy visszakapjam a barátaimat? – fordulok Alberto felé. Ő felsóhajt.
- Szerinted én nem keresem a választ erre a kérdésre? Fogalmam sincs, mit akar tőlünk.  Az egyetlen, aki tudná az te lennél. Elsősorban. Nem mondott neked valamit?
- Én… - dadogok. – Nem… nem tudom. Nem emlékszem. Be voltam ijedve, nem is figyeltem rá mit mond. Nem tudom, mit akar.
Alberto legnagyobb meglepetésemre, nem kezd el kiabálni vagy valami, ahogyan édesapám szokott, mi8kor valami rosszat csinálok, vagy nem figyelek a suliban. Nem, Alberto csak elfordítja a fejét és kinéz az ablakon.
- Akkor már csak egy esélyünk van. Volt egy család, amelyiknek a fia nagyon jóban volt Andrew-val. Azt hiszem az illetőnek a fia egy olyan 7-8 évvel fiatalabb, mint Biersack. Ha minden igaz, veled jár egy iskolába.
- Ki az? – kérdezem egyből. Gombóc van a torkomban. Ki lesz az? Aki segít nekem? Ki tudja megmenteni Elias-t? Meg Evan-t és Ezra-t? Ki az, aki közelebb áll hozzám, mint gondoltam.
- A családnevük Purdy. Ez mond neked valamit?