A végzet szava

3. Fejezet

Kedves Olvasóim!
Elég rövid rész lett, de lesznek még hosszabbak. Ezt megígérhetem. Jó olvasást! ;)

"Mi bajom lehetne épp most?"

- Te meg hová rohansz?
- Haza! – fogom meg a kilincset.
- Nem! Nem engedlek el éjnek évadján! – biceg elém Alberto.
- Miért nem? – teszek hátra egy lépést. – Volt már, hogy az egész éjszakát az utcán töltöttem! Mi bajom lehetne épp most?
- Akármi! – vágja rá Alberto. – Különösen most.
Felsóhajtok, s idegesen a hajamba túrok. Idióta, babonás vénember! Úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet! A házunk nincs messze a temetőtől, alig két utca és még rövidíteni is tudok. Az pedig egyáltalán nem szokott érdekelni, hogy éjjel van-e vagy nappal. Csupán a látási viszonyok különböznek. Amúgy meg minden ugyan olyan.
- Nem lesz semmi bajom. – mondom nyomatékosan. Teszek egy lépést az ajtó felé, de Alberto elállja az utamat.
- Nem mész most haza Elyse.
- Nem kértem az engedélyed. – szűröm a fogaimon keresztül.
Egyszerűen félrelököm Albertot, elfordítom a kulcsot és már kint is vagyok. Bevágom magam mögött az ajtót, majd szépen lassan kocogni kezdek az utcán. Tudom, hogy Alberto megpróbál utánam jönni, de akkor is simán lehagynám, ha sétálnék. Kocogok egy utcát, majd átmegyek az úton. A járdán lassítok, sétálva megyek tovább. Gondterhelt vagyok. Szörnyen gondterhelt. Hogy tudok csak itt sétálgatni? Nem én néztem végig, ahogyan felrepedt a föld? Nem én voltam az, aki megmentette Ella-t a tűztől? Nem én voltam az, aki hagyta csak úgy elrabolni a srácot, akit szeret? Meg sem próbáltam segíteni Elias-nak. És az is lehet, hogy nem látom többet…
Megrázom a fejem és leküzdöm a rám törő sírást. Belenyúlok a zsebembe és előveszek egy szál cigit. Épp meg akarom gyújtani, amikor az öngyújtó lángja megvilágítja a csuklómat. Összerezzenek, az öngyújtó kiesik a kezemből és a cigi is a számból. Nekidőlök a falnak. Az egyik utcai lámpa fényébe tartom a kezem. A szemem elkerekedik a látványtól. A dzsekim ujja cafatokban lóg, a széle megperzselődött. Még most is látom, hogy füstöl. De a kezem annál rondább.  A csuklómon három vízszintes vonalban felhólyagosodott a bőr. Mintha erősen megégettem volna. Most, hogy így nézem, elkezd tompán sajogni. Ujjaimmal megérintem, hogy lássam mennyire súlyos. Az érintésem nyomán könny szökik a szemembe a fájdalomtól.
- Ugye nem gondoltad, hogy beérem egy gyűrűvel?
A lámpa pislákolni kezd, majd egy szikraeső kíséretében teljesen kialszik. Aztán legnagyobb rémületemre sorban az összes többi. Az utcán korom sötét lesz, csak a hold fénye világít. Hátrahúzódok a falhoz. Félek. A csuklómat a mellkasomhoz szorítom. És akkor meglátom őt.
Pontosan úgy néz ki, mint ahogy a kriptánál. Láncain megcsillan a holdfény, arccsontjai mély árnyékot festenek a szeme alá. Olyan, mint egy hulla… Ez ugrik be először, de így csak még jobban megijedek. Keresztlépésben haladok az utca vége felé.
- Mi a gond? Félsz?
Látom, hogy tesz egy lépést felém. Megfordulok és rohanni kezdek az utca vége felé. Az első adandó alkalommal befordulok, s már a mi utcánkban rohanok lélekszakadva. Bérházak és kivilágítatlan családi házak keverednek. Én még régebben elköltöztem anyuéktól, de az utcából nem mehettem el. Így míg anyuék az utca elején laknak egy szép kis családi házban, addig én az utca végén egy bérházban. Befordulok a parkolóba, a kocsik között cikázok. Mikor egyszer csak ripityára törik az egyik lámpa üvege. Üvegszilánkok ezrei esnek a fejemre. Sikoltva rohanok ki alóluk. Átfutok a túloldalra, de ott is ugyanez történik. Sőt, minden lámpánál, amelyik alatt csak elhaladok. Vérzik a kezem, a dzsekimen már több a folt, mint az ép rész.
Oldalra vetődöm az újabb szilánkok elől, s átbucskázom egy kocsi motorháztetőjén. Fáj a földet érés, a kezem beszorult a hasam alá, s végigszántotta a beton. Felállok, s megcélzom a bérház ajtaját. Sprintelek. De jön egy autó.
Elvakít a reflektorfény, a lábaim megállnak, képtelen vagyok a mozgásra. A kocsi közelít, hallom a dudát és látom, ahogyan a vezető megrántja a kormányt. Apró villanások következnek.
Csikorognak a kocsikerekek, a derekam, mintha magától mozdulna oldalra, valami végigkarcolja az arcomat, aztán rágurulok a fűre és valami halkan puffan mellettem. Minden összefolyik előttem, látom, ahogyan a kocsi nekiütközik egy másiknak, s alkatrészek röpködnek össze-vissza. Beindul egy riasztó és kigyúlnak a fények az ablakokban. Hason fekszem, képtelen vagyok a mozgásra. De még dobog a szívem.
- Hé! – rázza meg valaki a vállamat. - Hé!
Nem tudok reagálni, mintha nem is lennének izmaim. A szemben lévő háztömbben kinyílik az ajtó és egy pizsamás hölgy kukkant ki mögüle. A lába mögött ott kukucskál ez szőke hajú kislány.
- Mozdulj már!
Kifújom a levegőt. Kezemmel belemarkolok a fűbe. Meg akarom mozdítani magam és sikerül is az oldalamra fordulnom. Mintha valaki visszafogottan sóhajtana.
- Állj fel! – markolnak a karomba.
Felszisszenek, ugyanis ott rendeget üvegszilánk általi karcolás van. Talpra rángatnak. Igyekszem megállni a lábamon. A lakásom ajtaja alig pár lépésre van.
- Tünés befelé! Ne nyiss ajtót senkinek és reggelig ne menj sehova!
Valaki kinyitja nekem az ajtót. Csak vékony ujjait látom, meg a gyűrűit. Meglöki a hátamat. Szinte beesek az ajtón, amely rögtön becsukódik mögöttem. A falnak támaszkodva elindulok felfelé a lépcsőn. Befordulok a másik lépcsőre, majd a második emelten, az ajtónak támaszkodva előkotorom a kulcsomat. Kinyitom az ajtót, majd becsukom magam mögött.
A hátam lecsúszik az ajtón, a földre ülök. Zihálok, remeg a kezem, s benne a kulcs. Dörömbölni kezdenek az ajtón.
- Ms. Freeman! Itt van? Kérem, nyissa ki az ajtót.
Nem érdekel ki az. Hátammal támasztom az ajtót, ami nincs kulcsra zárva. Tovább dörömbölnek az ajtón, de csak azt érik el vele, hogy lüktetni kezd a halántékom. Átfut az agyamon, hogy mi lenne, ha amnéziás lennék. Nem emlékeznék senkire és semmire. Mennyivel könnyebb lenne…

***

Reggel arra térek magamhoz, hogy szörnyen fáj a nyakam. Kezemet kómásan felemelem és megdörzsölöm a fájó pontot. Rendesen elfeküdtem a tagjaimat. Elzsibbadtak a lábaim, így még felállni is nehezemre esik. Megkapaszkodom a kilincsben, de kinyílik az ajtó. Morcosan bevágom a lábammal. Leveszem a dzsekimet és egyszerűen belehajítom a szemetesbe. Annak már úgyis mindegy. Bemegyek a nappaliba és rápillantok a fali órára. Háromnegyed hét. Mindegy a suliba már úgysem érek be időben. Nem is akarok bemenni. De muszáj, ha beszélni akarok a Purdy gyerekkel.
Erre a gondolatra megtorpanok a nappali közepén. Eszembe jutnak a tegnap történtek. Különösen az a majdnem baleset. Andrew végigüldözött az utcákon. Aztán megpróbált megölni…
Gombóc lesz a torkomban és remegni kezdenek a térdeim. Megfordulok, az ajtóhoz rohanok és gyorsan kulcsra zárom. Tudom, hogy ez nem sokat segít, de mégiscsak valami. Ledobom a cipőmet az előszobában, majd visszasétálok a nappaliba. Levágom magam a kanapéra, majd a tenyerembe temetem az arcomat.
Megvilágosodott előttem valami. A Biersack család ne a vagyonát vagy a méltóságát akarja visszaszerezni, ahogyan Albertoval gondoltuk. Nem érdekli őket a pénz. Mert dühösek. A mi családunk azt vesztette el, ami az övék. És ezt nem fogják annyiban hagyni. Megkaptuk a második figyelmeztetést. Én kaptam meg a második figyelmeztetést. Mégsem tettem semmit, amivel azt látnák, hogy segíteni akarok nekik. Csak elrohantam és védelmet kerestem, hogy kibújhassak az őseim bűneinek súlya alól. Nem akarnak a jobb útra terelni. Nem akarnak segíteni nekem a megváltásban, mint a filmekben. Nem. Ők bosszút akarnak. Egyszerűbben mondva:
Meg akarnak ölni.