Árny a sírok között

1. Fejezet

Kedves Olvasóim!
Rekordsebességgel megírtam, így hát itt is van az első fejezet! Nem akarom húzni az időtöket, jó olvasást! ;)
  

                 

Csendesen lépkedünk. A temetőben más zaj nem hallatszik, csak a cipőnk talpa, ahogyan félbetör néhány kisebb faágat vagy gallyat és lelapítja a füvet. Messziről nem is szúrhatnak ki minket, mivel tetőtől talpig feketében vagyunk. Nekem még a hajamat is befestették a srácok. Eredetileg sötét barna és az nem sokban üt el a feketétől, de azzal érveltek, hogy jobb félni, mint megijedni. És hát négyen vannak ellenem, nem ellenkezhettem. Mindegyikünk gatyáján csörögnek a láncok, a mellettem sétáló barátnőm ököllel markolja a keresztes nyakláncát. Gúnyosan odaszólok neki:
- Mi van Ella? Csak nem félsz?
Dühösen néz vissza rám.
- Ne csináld már Elyse! – morogja, nem is mer hangosan beszélni. – Mondtam, hogy hülyeség volt idejönni. Ez egy temető, itt halottak vannak!
- Igen tudom. – vigyorgok. Lehet, hogy szemét vagyok, de tény, ami tény, hogy az ő ötlete volt ez az egész. Tegnap este, hátul, a garázsunkban tartottunk ötletbörzét, hogy ma mit csináljunk. Felmerült a graffitizás, az, hogy kövekkel bedobáljuk a suli ablakait, de ezeket már annyiszor csináltuk, hogy a srácok valami újat akartak. És mivel Ella új tag a bandában, be akart vágódni. Ezért javasolta, hogy törjünk be a temetőbe és nyissuk fel, az ősrégi kriptát, amit még az az ember építettet a családtagjainak, aki a falunkat alapította. Csakhogy, Ella nem gondolt arra, mikor javasolta ezt, hogy szörnyen fél a sötétben.
Magamban vigyorgok, miközben követjük a srácokat. Felzárkózom Elias mellé.
- Fél? – hangzik a kérdés a srác csuklyája alól.
- De még mennyire. – felelem.
A másik két srác, Ezra és Evan hátul szívatják Ella-t. Hallani a lány rémült szipogásait, azt, hogy többször is hasra esik egy-egy faágban és, amikor fél szememmel hátrapillantok, látom, hogy nagy ívben elkerüli a sírokat.
Már régen elhagytuk a temető felújított részét, a holdfény, most az ősrégi sírkövekre esik. A többiek lemennek a dombról, én pedig magam mellé hívom Elias-t. Felmászunk a domb tetejére, ahonnan tökéletesen belátni a temető minden zegzugát. Sötét és kísérteties. A szél lágyan fúj, a hold, ezüstös fénybe vonja a kőből kifaragott sírköveket, amelyek szabályos sorokban vannak elhelyezve itt-ott, néhány fával. A legtöbbjük fűz.
- Szerinted ki fogja bírni? – jelenik meg mellettem Elias.
Tekintetemmel megkeresem a domb oldalán lesétáló Ella-t. A lány egész testében remeg, dzsekijét szorosan összehúzza magán, míg a két srác hátulról lökdösi és mindenáron rá akarják borítani az egyik sírkőre. Ella iszonyatosan fél.
- Reméljük. Ha mégsem nekünk kell kifizetni a sírkövét.
Elias halkan felnevet, s átkarolj a derekamat. Csuklyája egész arcát takarja, bőrmellénye láttatni engedi teletetovált karját. Ujjain gyűrűk csillognak, nyakában halálfejes nyaklánc. Még én vettem neki valamikor.
- Mindig is imádtam a gonosz természetedet. – suttogja a fülembe.
Felkuncog, majd eltűnik mellőlem. Megfordul, s lesiet a dombról. Én egyszerűen fogom magam, előrehajolok és leoldalazok a meredekebb oldalon. Megkapaszkodom egy kopaszodó fűz egyik ágában és leugrok a talajra. Hallom Ella halk sikkantását.
- Ne már Ella. – morgom. – Temetőben vagyunk.
Ezra és Evan felröhögnek, Ella pedig összehúzza magát. Még sajnálnám is őt, ha nem lenne ennyire naiv. Miért is javasolta ezt az ötletet, ha jobban fél, mint a macskám, mikor meg akarom fürdetni? Idióta nőszemély.  
Elias megjelenik a domb alján, mire a két srác elcsendesedik, Ella pedig kihúzza magát.
- Igyekeznünk kell. – áll meg előttük Elias. – A bolond sírásó pontban éjfélkor ellenőrzést tart. Ha itt találnak minket, lesittelnek.
Ella nyel egy nagyot. A másik két srác hülyén vigyorog, én meg csak bámulok. A „bolond sírásó”, ahogy Elias hívta őt, nem mellesleg a nagyapám. Mindig is óva intett a temetőből, miszerint a megtestesült gonosz ólálkodik ott a sírkövek között. De bolond volt, épp ezért nem hittem neki. A nagyanyám szerint akkor bolondult meg, mikor ideköltöztek. Úgy kb. annyi idősek lehettek, mint mi. Akkoriban a nagyapámnak is volt egy bandája, amiben a nagyanyám volt a vezető. Az egész bagázs behatolt a temetőbe, hogy felderítik a terepet valami nagyobb balhéhoz. Még csak alkonyodott, ezért szétszéledtek, de a nagyapám eltévedt, nem talált vissza a kapuhoz. A többiek a keresésükre indultak, de nem találták meg, viszont, nem hívhatták a zsarukat, hiszen illetéktelenül behatoltak a területre. Nekik kellett megkeresniük a nagyapámat. Már éjfél is elmúlt, mire az öreg üvöltését hallották meg a kapu felől. Üvöltött, mint a sakál és rázta a kaput. Ki akart menni. Be kellett vinni a sürgősségire, azt hitték totál begolyózott. Hiába kérdezték róla, mi történt vele, nem mondott semmit. Csak annyit, hogy az a temető maga a Pokol…
- Elyse! Gyere már!
Gondolatban megrázom magam. Most parázok be? A dilis nagyapám miatt? Ez komoly? Összeszorítom a kezemet, nagy nehezen leveszem a tekintetemet a távolban megcsillanó, még nyitva álló kapuról és a többiek után sietek.   
Egyre magasabb a fű és egyre több a gaz. Nagy léptekben kell haladnunk és nagyon az orrunk elé kell figyelnünk, ha nem akarunk eltaposni minden második sírkövet. Nekem fogalmam sincs róla, hol vagyunk, Ella is csak annyit mondott a kriptáról, hogy a temető leghátuljában van. Nem tudom, mekkora lehet ez a hely, de már elég régóta gyalogolunk. Ezra-t és Evan-t örökösen szem elől tévesztem, a két hülye mindig hasra veti magát a fűben, hogy meg tudják ijeszteni Ella-t. Összehúzott szemekkel figyelem őket, és hallgatom Ella újra meg újra felhangzó kiáltásait.
- Hagyjátok már abba! Ez nem vicces!
- Kezdem felfogni, miért mondtad, amit mondtál róla.
Megfordulok. Elias áll mellettem, szemét a srácokra szegezi. Azok tovább hülyéskednek, mintha nem is látnának minket.
- Megtennéd? – mordulok fel.
- Persze. – sóhajt Elias. – Gyerekek! – kezd el hangosabban beszélni. – Kuss legyen!
Ella felkapja a fejét és egyből összepréseli az ajkait. Ezra és Evan magukban röhögnek.
Felsóhajtok és megfordulok. Mennék tovább, csak az a helyzet, hogy nincs hova. Az a hatalmas épület, amelyet már égen-földön keresünk, itt magaslik előttünk. Ajtajához lépcső vezet fel, tetejét oszlopok tartják. Egy percre elfelejtem a többiek jelenlétét, és hosszú léptekkel megyek a kriptához. Felsétálok a lépcsőn. Az ajtón véset van. Egy körben egy gyönyörűen kifaragott, díszen B betű.  Fogalmam sincs ez hogy jön ide, mikor tudtommal a legelső család, aki  ide költözött a városba, nem B betűvel kezdődő családnevet viselt. Pontosan nem tudom milyen, személy szerint gyűlölöm a történelmet, de biztos, hogy nem B betű…
- Aszta…! – hallom Ezra hangját magam mögül.
- Király! – teszi hozzá Evan.
Ella hangját nem hallom, viszont valaki felsétál mellém. Elias kezét a kőajtóra helyezi. Látom, ahogyan karjában megfeszülnek az izmok, ahogyan nekitehénkedik a tömör kőfalnak.
- Rendesen lezárták. – löki el magát a faltól. – Szerintem próbáljuk meg egyszerre.
Bólintok, s mellé sétálok. Kezemet rátapasztom az ajtóra. Hideg. Libabőrös leszek tőle. A srácok körénk gyűlnek. Ella van mögöttem, hallom nyugtalan lélegzetét.
- Háromra. – mondja Elias. – Egy… kettő… három!
Mindenki nekifeszül a falnak. Teljes erőmből tolom befelé, de semmi. Visszatartom a levegőt, a hátammal próbálom meg mozgásra bírni a tömör kőfalat. Mindenki erőlködik, a körmömmel véletlenül végigszántom a követ.
 Azon, mintha egy repedés indulna el, amely pókhálóként fut a kripta teteje felé. Még erőlködni is elfelejtek, annyira meglepődök. Mindez egy apró karmolás miatt?
Hirtelen arra eszmélek, hogy vakító világosság van, hogy azt sem látom, hol vagyok és nem érzek semmit. Kezemet ösztönösen a karom elé kapom, mikor fülsüketítő robbanás rázza meg a levegőt. Az erejétől hátrarepülök, érzem, ahogyan eltűnik a lábam alól a talaj.
A vállam ütközik először a talajnak, végigcsúszok a sáros földben.  Körülöttem, apró kődarabkák kezdenek hullani, mintha szilárd eső esne. Kezemet a fejem fölé emelem, arcomat a talajhoz szorítom. Összehúzom magam, de így is kapok a fejemre bőven. Már várom, hogy valaki letámad, vagy esetleg megszólal a rendőrautó szirénája, de semmi.
Síri csönd van, csak a zihálásom hallatszik. Nem hallom se Elias-t, se Ella-t, se senkit. Riadtan fordulok a hátamra, s kezdem el meresztgetni a szememet.
Ami legelsőre feltűnik, az a füst. A kripta ajtajában hatalmas füst terjeng, körbeölel egy alakot, aki a földön fekszik. Megijedek. Az alakon csuklya van, kezén látszanak a tetoválások.
- Elias! – kiáltok.
Fel akarok állni, de ekkor mintha megremegne a föld a lábam alatt. Alig tudom megtartani az egyensúlyomat, visszaesek a földre.  Látom, ahogyan egy kisebb bokor eltűnik. Mintha elnyelné a föld. S sorban a többi növényt is, egyenes csíkban felém. Felrepedt a föld.
Sokkban vagyok, gőzöm sincs, mit csinálok. Ösztönösen csúszok hátra a talajon, míg a fejem nem koccan egy fával. Az ütés erejétől megszédülök, egy percre minden összefolyik előttem. Csak azt látom, ahogyan egy bokor kifordul a földből és egyszerűen elsüllyed.
Már sikítanék, amikor…
- Ne! A lányt ne!
A repedés megáll, mintha egyszerűen egy falnak ütközött volna. Nem halad tovább felém, bár ettől csak még ijedtebb leszek. Ki az, aki képes parancsolni a földnek?
Oldalra kapom a fejem. A füst eltakarja a furcsa alakot, bár a holdfényt nem tudja megállítani. Vékony, hosszú ujjakon csillannak a gyűrűk, keresztforma villan és bakancsok kopognak. Fekete haja meglibben, bőrdzsekijét kissé összébb húzza magán. Bőre sápadt, szinte feszül arccsontján, telt ajkait szorosan összezárja, szeme vihar kéken csillog.
Hogy honnan látom mindezt?
A kriptából eszméletlen fehér fény árad, s ez tökéletesen kiemeli a tetőtől-talpig feketébe burkolt férfit. Mikor így nézem, olyan érzésem van, mintha Isten szállt volna le a földre. Úgy érzem, segíthet, mintha valamiféle messiás lenne.
De elég belenéznem szemeibe, s máris olyan, mintha az ördöggel néznék farkasszemet…