Homály

15. Fejezet

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet! Ha tetszett iratkozzatok fel vagy kommentben mondjatok véleményt pls. :) Remélem tetszeni fog, jó olvasást! ;)



Még mindig meg vagyok rémülve. Minden egyes lépésnél remegnek a lábaim. Mikor beülünk a taxiba, alig tudom becsatolni az övet. Olyan közel ülök Andy-hez, amennyire a testvéri kötelék engedi. Minél előbb szeretném neki elmondani a látottakat, de a sofőr jelenlétében nem tudom. Ráadásul az is lefoglal, hogy végre láthatom, hol lakik Andy. Nem is tudom mióta fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy kiderítsem, hol lakik és lám, még csak erőlködöm sem kellett érte. Habár az ablakon keresztül nem igen tudom meghatározni, merre lehetünk, az azért világos, hogy nem mentünk messzire.
Kiszállunk a kocsiból, majd Andy karjával a derekamon, egy köves úton végigsétálva lépdelünk fel egy lépcsőn. Felemelem a fejem, azt remélve, hogy talán felismerem a házat. Ám ahelyett, hogy belém hasítana a felismerés, inkább eltátom a számat. Egy minimum két emeletes ház, fehérre festett falakkal, szökőkutas kerttel és széles terasszal. Lámpák világítanak a rózsákkal teli kertben, a vaskorlátra fehér futónövények kapaszkodnak. Eszméletlenül szép. Az ajtó előttünk széles és sötétvörösre festett, a kopogtatójára simán rá lehetne fogni, hogy színarany.  
- Te itt laksz? – csúszik ki a kérdés a számon, mikor Andy előveszi a lakáskulcsot a zsebéből.
Andy bólint, majd kinyitja az ajtót.
- Nyugis hely. Elég eldugott helyen van, ezért nem zavarnak az emberek. – terel be az ajtón.

Egy tágas előtérben állok. A padló fehér márványnak kinéző kőből van, a falak vajszínűek. Eszméletlen ragyogás árad szét a helységben, habár bútor nem igen van benne, csak cserepes növények. Az előteret a nappalitól egy kétszárnyú üvegajtó választja el. A kezemre akasztom a kabátomat és elámulok a méregdrága berendezésen. Csúcstechnológiás TV és hifitornyok, a falon, a polcon millió meg egy CD és DVD. Egy hosszú, fekete bőrkanapé van a fal mellett, mely követi a fal vonalát. A TV és a kanapé között egy kis asztal, hamutartóval.  Már most így elámultam a lakástól, pedig még csak a nappaliban járunk. Eszméletlen, mintha egy herceg palotájában lennék. A nappalitól egy fallal elválasztva van a konyha a kettő között pedig egy széles lépcső, amit az emeletre vezet. Amúgy pedig millió meg egy ajtó a falak mentén, ami sejtéseim szerint fürdőszobákat vagy egyéb termeket rejt.
- Csukd be a szádat. – lép mellém Andy.
Észbe kapok és elvörösödve zárom össze ajkaimat.
- Eszméletlen helyen élsz. – nézek még egyszer körbe. – Mint egy kastély!
- Mint már mondtam: a legjobb benne az, hogy magam vagyok. Csend és békesség. – jártatja végig Andy a szemeit a falakon. Majd felsóhajt. – Gyere, megmutatom a szobádat. Ott átbeszélhetjük a dolgokat.
Andy-t követve felsétálok az emeletre, majd a vajszínűből sötétbarnára váltott folyosó falaitól kísérve elsétálunk egészen a szemközti falig, ahol benyitunk egy szintén vöröses színű ajtón át egy szobába.  A szőnyeg sötétkék, a falak szürkék. A hatalmas ablak bukóra nyitva van, így az elé felerősített hófehér függöny alig észrevehetően leng a szélben. Az egyik falat teljes egészében elfoglalja egy sötét színű szekrény, amin vagy tíz kilincs van. Ugyanakkor a szobában még van egy franciaágy, rajta a függönyhöz hasonló, hófehér lepedővel.
- Na, most, hogy magunk vagyunk, nem is kellene tovább halogatnunk a dolgot. – ül le Andy az ágyra. A kabátommal a karomon mellé telepedek. – Mit láttál?
A térdeimet bámulom. Minden, ami a gyengélkedőn lezajlott kristály tisztán itt lebeg a szemeim előtt, mégis, mikor beszélni akarok róla, gombóc keletkezik a torkomban.
- Azt hittem valóság. – szólalok meg halkan. – Olyan tisztán láttalak, mint most.
- Engem? – kérdez rá Andy.
- Igen – bólintok. – Összeestél. Mindent vér borított. Eltűntél benne, nem találtalak. Aztán már magamat se. Utánad akartam menni, de eltévedtem. A vörös szín mindenhol ott volt. Nem kaptam levegőt. Azt hittem megfulladok, mikor meghallottam a hangokat. – nyelek. – Mindez azután, hogy belenéztél a szemembe és valamiért megrémültél.
- A szemedtől? – szűkül össze Andy szeme.
- Nem tudom. – rázom a fejem. – Csak megijedtél, hátráltál aztán a következő pillanatban már halott voltál. De a suliban is ugyanez volt! – állok fel. A kabátomat az ágyra dobom és a kezemet lóbálva sétálgatok fel-alá a szobában. – Hirtelen elnémult minden. Fáztam és a ceruzától vérzett a kezem! És a csuklóm… - mondanám tovább, de hirtelen lefagyok. Magam elé kapom a bal kezemet és felhúzom a szétégett pulcsim ujját. Még mindig szörnyen fáj a bőröm. Nem javult semmit, azóta, hogy kijöttem a teremből úgy egy órája. Andy elé sétálok és megmutatom neki a csuklómat. Óvatosan a kezébe veszi az enyémet és bár egyáltalán nem nyúl a sebhez, amikor a bőrt meghúzza, könny gyűlik a szemembe. – Nem álmodhattam. – fűzöm tovább a szót. – Egy álom nem fájhat ennyire.
- És pláne nem hagyhat maga után ilyen nyomot. – engedi el Andy a kezemet.  
Csendben állunk, pontosabban állok a szobában és ezerrel kattog az agyam. Kell egy olyan nyomot találni ezekben az álmokban, ami közös. Csak egyet és már az is több lenne a semminél.
- Andy – emelem fel a fejem. A fekete hajú srác rám néz. – Az lehetséges, hogy valaki álmokon keresztül küldjön üzenetet?
- Mire akarsz kilyukadni? – egyenesedik ki Andy.
- Arra, hogy mindkét álomban voltak… halottak. A barátaim. Azok haltak meg, akik fontosak nekem. Vagy akikkel egyáltalán kapcsolatban állok. És a táblán is volt egy üzenet.
- Üzenet a táblán?
Bólintok. Igyekszem szó szerint felidézni, amit vérrel írtak a táblára.
- Nézz szembe a jövőddel.
Andy csendben szemléli maga alatt a szőnyeget. Hosszasan töpreng, dobolni kezd a lábával.
- Nem kell feltétlenül üzenetnek vennünk. – néz rám. Felhúzom a szemöldökömet. – Az biztos, hogy, ami veled történt nem egy hétköznapi dolog. De álomnak sem hívnám. Mikor a gyengélkedőn jött ez rád, ébren voltál. Csak később estél össze.
- De akkor mi ez? – tárom szét a karomat.
- Egyelőre nem tudom. – áll fel Andy. – De, ami a szemedet illeti…
Int a kezével, hogy kövessem. Odasétálunk a giga szekrényhez, majd az egyik ajtajára ráerősített tükör elé állunk. Andy kisöpri a hajamat a sérült szememből.
A levegő a tüdőmbe szorult. Ijedten nyúlok a jobb szememhez. Nyoma sincs a sötétbarna íriszeknek, helyette vérfagyasztó vérvörös szemem van. Mint valami vámpírnak vagy démonnak.

- Ez egyáltalán nem hétköznapi – mondom remegő hangon.
Andy mögöttem komor arccal néz a tükörbe. Megfordulok.
- Amiatt van, amit Jinxx csinált velem?
Andy sokáig csak kiolvashatatlan tekintettel néz kétszínű szemeimbe.
- Nagy a valószínűsége. – mondja végül.
- De… akkor emiatt van? Emiatt vannak ilyen látomásaim?
- Nem tudom. – adja a választ Andy. Engem kikerülve megy közelebb az ablakhoz. – És nem lenne szerencsés úgy véleményt mondani, hogy semmit nem tudunk biztosra.
- Akkor mit csináljunk?
Andy hátra fordul.
- Én azt javaslom aludj egyet – kúszik halvány mosoly az arcára. – Talán kicsit megnyugszol tőle. Pizsamát és törölközőt találsz a szekrényben, a fürdő pedig a szomszédban van.
Andy úgy sétál el mellettem, hogy rám sem néz. Lassan kifújom a levegőt. Ha ilyen tempóban haladunk nem igen fogunk a rejtély végére érni. És nem akarok örökké ilyen maradni…
- Elyse – hallom Andy hangját az ajtóból.
- Igen? – fordulok hátra.
Andy nem engem néz, nekem háttal áll az ajtóban, keze az ajtófélfán van.
- Amíg ki nem derítettük mi ez szeretném, ha itt maradnál. – mondja, majd választ sem várva kimegy.
Leeresztett kezekkel állok a sötétedő szobában. Nem tudom, hogy ez a kijelentése, most azt jelenti, hogy vigyázni akar rám, vagy inkább be akar zárni. Nem könnyű megérteni Andy-t, de ismerem már annyira ahhoz, hogy bízzak benne.
Kutatok egy kicsit a szekrényben a pizsamáért meg a törölközőért, majd átszambázok a fürdőbe, lefürdök, fogat mosok és visszabattyogok a szobába.
Hanyatt dőlök az ágyon. Érzem a nyitott ablakon keresztül a beáramló szellőt. A szememet behunyva fordítom a fejem az ablak irányába. Magamra húzom a takarót, majd teljesen az ablak felé fordulok. Már majdnem elnyom az álom, amikor koppanást hallok.
Egyből felpattan a szemem, bár az álmosságtól nem igen látok sokat. Fél látásból ítélve a szobában nincs semmi és senki rajtam kívül, de fura érzésem van. Végül nem tudok mit tenni, a szemem lecsukódik és mély álomba merülök.

***

Fázom. Arra ébredek, hogy vacogok. A kezemmel megkeresem a takaró sarkát és felrángatom a nyakamig, ám hirtelen hányingerem támad. Szörnyen érzem magam.
Utoljára akkor volt ilyen érzésem, mikor tízévesen bevittek a kórházba, mert egy álló hétig 39 és 40 fok között volt a testhőmérsékletem.
Az nem lehet, hogy pont most leszek beteg…
Kitakarózom és fel akarok ülni, de csak úgy megy, ha az ágy támlájába kapaszkodom. Az izmaimat megfeszítve akarok felállni, de alig teszek két lépést, oldalra dőlök és semmi sem akadályoz meg abban, hogy erősen bevágjam a vállamat és a fejemet. Olyan szinten kezd sajogni a fejem, hogy ordítani tudnék és az egész világ forog körülöttem. Hangokat hallok…
- Sikerült mester… beadtam neki.
- Egy héten belül már nem fog minket zavarni…
- Mehet a nem létező ősei után…
- Senki sem tehet ellene semmit…
A szobában nincs senki, mégis kristály tisztán hallom ezeket a szavakat. Visszhangoznak a fülemben. Kiáltani akarok, de nem érzem a hangszálaimat. A kezeimet sem érzem… Lebénultam volna? Mi történik velem?

Fulladás

14. Fejezet

Sziasztok!
Elnézést kérek a pár napos késésért, elég sűrű hétvégém volt, ma meg még nyílt napon is voltam. :3 Viszont ennek köszönhetően szabad lett a keddi napom többi része, szóval hoztam nektek egy újabb részt, amelyben már Andy szemszögéből is láthatunk néhány dolgot. :) Remélem tetszeni fog, jó olvasást! ;)


~Andrew Biersack~

Feszülten dobolok a padom szélén, miközben a tanárnő feladja a házi feladatott. Szörnyen régen voltam utoljára suliban és közben el is felejtettem, milyen rohadt unalmas. Ráadásul még cuccaim sincsenek, így csak papírokra írom fel a dolgokat. Már, ha felírom őket.
Megszólal a csengő és már állnék fel nagyot sóhajtva, mikor a tanárnő, még tovább húzza a mondatát. Idegesen dobom vissza magamat a székre és várom meg, míg befejezi a mondanivalóját, aztán felpattanok, a vállamra veszem a táskámat és a terem ajtaja felé veszem az irányt, amikor azon hirtelen beront egy lány fekete hajzuhataggal. Majdnem nekimegy az egyik padnak, félrelök egy srácot az útjából, majd lélekszakadva lefékez előttem. Haját hátracsapja az arcából, én pedig meglátom Ella riadt tekintetét.
- Andy! Most azonnal jönnöd kell! – zihálja. Alig kap levegőt. – Elyse… az osztályban…
Egy kukkot nem értek abból, amit mond, úgy zihál.
- Ella! Nyugi. – teszem a kezem a vállára. – Fújd ki magad. Mi történt Elyse-el?
- Elájult! – vágja rá egyből Ella, eszében sincs hallgatni rám és lenyugodni. – Elaludt az órán, össze-vissza beszélt, sikítozott, leesett a székről, aztán nem sokkal azután, hogy magához tért elájult! A szülei már itt vannak érte, de nem hajlandó sehová se menni velük, amíg nem beszélt veled!
Összeszűkül a szemem. Elyse-nek rémálma volt, méghozzá elég szörnyű, a hallottak alapján és mindenáron beszélni akar velem. Biztos nem csak hülyeségből mond ilyeneket…
- Hol van most? – fogom meg Ella vállait.
- Az orvosiban.
Nagy léptekkel követni kezdem Ella-t. Nem érdekelnek a többiek, akármit is reagálnak arra, hogy kis híján fellököm őket, csak nyomulok előre a tömegben Ella után. Nagyon rossz előérzetem van…
                                 
~Elyse Freeman~

Remeg a kezem idegességemben és félelmemben. A nővér szerint szigorúan az ágyban kéne maradnom, de nem bírom ki fel-alá mászkálás nélkül. Alig két perce elzavartam innen mindenkit, Ash pedig elküldte Ella-t Andy-ért. Igaz, csak annyit mondtam Ash-nak, mikor már harmadszorra fogott vissza, mikor ki akartam rontani innen, hogy ez egészen biztos nem hétköznapi álom volt, sőt abban sem vagyok biztos, hogy álom volt. A srác egyből kapcsolt, majd pár percre rá teljesen egyedül is maradtam.
Mikor magamhoz tértem az egyik ágyban, még mindig éreztem a pólómon az ajtóból ráfröccsent vért, de aztán kiderült, hogy csak jég az, mivel elég rendesen bevágtam a gyomorszájamat az asztal sarkába.
Most pedig ezzel mit sem törődve teszem meg, a ki tudja már hányadik körömet a szobában, mikor hirtelen nyílik az ajtó.  Hallom anyu kiabálást, Jake nyugtató szavait, majd gyorsan bevágják az ajtót, én pedig ezzel egy időben megfordulok, és Andy elé rohanok.
Összeszorított szemekkel vetem magam a nyakába és igyekszem visszafogni az ismét előtörő könnyeimet. Akárhányszor csak bekönnyeztem a jobb szemem mindig sajogni kezdett és akármit csináltam, nem tudtam elmulasztani a fájdalmat. Az arcomat Andy vállába temetem és igyekszem lenyelni a zokogást. Hihetetlenül jól esik, mikor a srác karjai körbeölelik a derekamat és egy csöppet talán még maghoz is szorít.
- Mi történt? – hallom Andy szavait közvetlenül a fülem mellett.
Nagy nehezen elengedem a srác nyakát és csendben szipogok egyet. Andy azonban továbbra sem enged el, kezeit a vállamra simítja.
- Nem tudom – rázom a fejem szapora szipogások közepette. A könnyeim utat törnek maguknak, a szemem elkezd fájni. – Én... álmodtam. Azt hiszem.
Andy szemei úgy méregetnek, mint egy gyakorlott orvos a betegét. Belenéz a szemembe és hirtelen lefagy.
- Mi az? – kérdezem ijedten, mivel egyik pillanatról a másikra még a keze is lehullik a vállaimról.
Úgy mered rám, mint a rémült zsákmány a ragadozóra, habár egyáltalán nem értem, mitől riadt meg ennyire.
- Andy mi…? – kezdem, ám a srác egyre csak hátrálni kezd.
Könnyes szemekkel lépek utána és már majdnem elérem a kezét, mikor szinte az egész testemet rikító piros vér lepi el, majd Andy összeesik. Felsikoltok, látom a srác testéből szétáramló vért a földön, ahogy máris a bokámig ér. Mégis mi a franc történt? Az nem lehet, hogy… Andy…
Nem kapok levegőt, mintha valaki erővel összepréselné a tüdőmet. A könnyeim patakokban folynak, ahogy a földön fekvő rokonomat lassan ellepi a vér, míg végül teljesen elmerül benne. Mint egy hisztis kislány, a szám elé kapom a kezemet, majd olyan hirtelen határozom el magam, hogy még én is megijedek magamtól. Veszek egy mély levegőt, majd fejjel előre belevetem magam a vörös vérbe.

Egyszerre olyan érzésem lesz, mintha zselében úsznék. A lábaim és a karjaim nehezen mozognak, a szememet nem tudom kinyitni. Viszont akármerre kapázom, nem tudok megérinteni semmit sem, sőt, mintha inkább engem fognának körbe.
Nem kapok levegőt, a körülöttem lévő vérvörös massza, mintha egyre inkább össze akarna nyomni. Mozogni akarok, de a kezem a testem mellé szorult, a lábamat pedig nem is érzem. A látásom elfeketedik, a fejem zúg és nem látok semmit csak a sötétséget.
Én is meghalok. Vagy megfulladok vagy összenyom a vér. Esélyem sincs ellene. Hiába biztatnak az ösztöneim a levegővételre, nem sikerül. Sőt, amikor megpróbálkozok vele, mintha magából a vérből lélegeznék be egy keveset. Fuldoklom. És Andy hangját hallom.
- Vegyél levegőt!
Egészen közelről szólal meg. Lehet, hogy már a fejemben beszél? Már meg is haltam? Nem tudom, mi történik. Lehetséges, hogy valaki eddig kibírja levegő nélkül?
- Elyse mi lesz már?! Elyse!
Érzem magamon a kezét. Képzelődöm. Vagy csak a halál játszik velem.
- Vegyél már levegőt!!!
Olyan érzésem van, mintha a vér rátapadna a bőrömre és egyszerre fázni kezdek. A karom mintha hideg jégen feküdne, s valami örökösen rázza a vállamat. Forgok a vérben, a vörös tenger, mintha ide-oda dobálna, miközben Andy hangján szól hozzám.
- Elyse!!!
Érzem a szememet, megrebben a szempillám. Kinyitom a számat és egyszerre levegő tódul a tüdőmbe. Fuldokolva felpattan a szemem, majd előre dőlök és a hideg csempére könyökölök. Még élek. És vért köpök.
- Na végre…!
- Úristen!
- Hál’ Istennek…
Káprázik a szemem, foltokat látok. De legalább lélegzem. Mintha éppen most jutottam volna a felszínre, miután a tenger legmélyére süllyedtem. Könnyek gyűlnek a szemembe az ijedtségtől. Érzek egy kezet a hátamon és most nem érdekel, ki van még itt rajta kívül, sírva Andy mellkasához bújok. Ujjaimmal megmarkolom a dzsekijét a hátán, miközben szapora légzését érzem. Mint egy merengő ember, aki azt se tudja hol van, tétován ölel körbe a karjával, majd simogatja meg a fejemet.
- Jól van kicsim, semmi baj – érinti meg egy a vártánál puhább kéz az enyémet. Anyu sírástól elcsukló hangját hallom. – Semmi baj…
Motoszkálást hallok, de a sírást nem bírom abbahagyni. Alig pár perce még biztos voltam benne, hogy meghalok…
Szipogva felemelem a fejem és Andy-re nézek. Lehet, hogy csak az én könnyeimtől van, de mintha nedves lenne a bőre a szeme környékén…
- Mi történt? Mi volt ez? – tör rám egy újabb roham, s kénytelen vagyok a homlokomat a vállának dönteni.
- Megkérdeztem tőled, mi történt, emlékszel? – hallom Andy válaszát. Halványan bólintok. – Igen, adtál is rá választ. Csak a mondatod közepénél hirtelen homályos lett a tekinteted. Összecsuklottál és sikítoztál. Erre jöttek be a többiek.
- Akármit csináltunk veled, nem vettél levegőt! – hallom meg Ella elcsukló hangját. – Már-már azt hittük megfulladsz…! – kezd el sírni.
A síró lányt a mellette térdelő Ashley karolja át és próbálja megnyugtatni. Nem tudom, mióta vannak ilyen jóban, de úgy tűnik, bíznak egymásban.
Ash mellett Jake térdel a gyengélkedő padlóján és temeti arcát a tenyerébe. Most vagy sír, - amit nehezen tudok elképzelni – vagy ennyire megkönnyebbült. Rajtuk kívül még Andy van itt és a szüleim.
- Mi történt veled kislányom? – kérdezi apu, akinek férfi létére tényleg könnyes a szeme.
- Nem… nem tudom – szipogom. – Én nem ezt láttam.
- Hogy érted? – néz rám anyu. – Mit láttál…?

Veszek néhány mély levegőt, hogy meg tudjak nyugodni. Nem akarom elmondani a szüleimnek mi történt, de Andy-nek tudnia kell róla. Hallucinációim vannak, amik kihatnak a testemre. Mármint, ki hallott már olyat, hogy valaki elájul, azt álmodja, hogy megfullad, és tényleg nem vesz levegőt? Ez egész egyszerűen képtelenség!
Nem tudom, mit mondjak, ezért inkább csak összepréselem a számat és Andy felé fordulok. Nem az arcát, hanem a mellkasát nézem magam előtt és igyekszem újabb könnyeket fakasztani a szememből.
Egy ideig senki sem szól semmit. Míg végül…
- Szerintem nem ártana szívnod egy kis friss levegőt – mondja Andy.
Felhúz a földről, majd a vállamat átkarolva szó nélkül az ajtó felé fordul.
- Már ne haragudj! – szól utánunk anya hisztis hangon. – De ő az én lányom!
Andy megtorpan, velem együtt, majd hátra sem nézve ennyit mond.
- Ma este nálam alszik.