Látogatók

12. Fejezet

Sziasztok!
Itt is vagyok az újabb fejezettel, még több bonyodalommal és még több szereplővel! :D Immár majdnem teljes a csapat, már csak egy-két emberke hiányzik. ^^ Remélem tetszeni fog, jó olvasást! ;)



Andy a szememet vizsgálja. Én nem látom őt. Semmit sem látok. A fájdalom még nem enyhült teljesen, a könnyeim még mindig folynak. Igaz, már nem ömlésszinten, de folynak. És félek. Nem tudom, hol vagyok. Nem tudom, mikor fogok elkerülni innen. De legalább Andy itt van és vigyáz rám.

- Nagyon… csúnya? – szipogom. A szemem elméletben nyitva van, de aztán ki tudja.
Andy válaszát nem hallom, csak egy kis motoszkálást.
- Andy?
Hallom, ahogy Andy levegőt vesz, de aztán mégsem ő szólal meg.
- Semmi baj. A látásod hamar rendbe jön. Bár kívülről… nem tudom, hogy fog kinézni a szemed.
- Te?! – kiáltom el magam. Felismertem a hangját. Ez az a sötét hajú srác, aki kiszúrta a szemem. – Mi a szart keresel itt?!
Habár nem látok semmit, igyekszem a hangja irányába furakodni. Andy meglepetten fogja le a kezeimet.
- Elyse nyugi!
- Nem nyugszom meg! – kezdek el kiabálni. – Ez a rohadék tehet róla, hogy nem látok semmit! Ez szúrta ki a szemem!
A kezemmel megtámaszkodom Andy vállán és zihálva meresztgetem a szemeimet, amivel még mindig nem látok semmit.
- Ez igaz Jinxx? – hallom Andy hangját. Megint az a hűvös, fenyegető hang.
- Nem mondhattam nemet neki. Te is tudod. Meghaltam volna… - kezd el a Jinxx-nek nevezett srác mentegetőzni. Andy válla rohamosan emelkedik és süllyed, miközben egyre szaporábban veszi a levegőt. Mindjárt robban a bomba…
- Ezért inkább segítettél neki?! Kinek az oldalán állsz Jinxx?! – üvölti, majd hirtelen feláll, én meg majdnem hátraesem.
- Haver nyugi…
- Nem vagyok a haverod! Egy ilyen áruló disznó nem lehet a barátom! Rosszabb vagy, mint Purdy!
- Nem tudtam, hogy ismered a csajt! – emeli fel a hangját Jinxx.
- Mit számított az neked?! – ordibál Andy. – Gyáva féreg vagy, nagy ívben leszarod kinek ártasz, csak téged ne bántsanak, igaz?!
- Te is ezt tetted volna a helyemben! – ellenkezik Jinxx. Már ő is kiabál. – Minden ember félti az életét! És akár tetszik, akár nem én is ember vagyok!
- Én viszont nem vagyok az Jinxx! – vált át Andy egy ijesztően rideg hangnemre. A kiabálásból visszavett, most már inkább csak hangosan beszél. – Már régen nem. És akár hiszed, akár nem én veled ellentétben azokat óvom, akik fontosak nekem! Mert nem vagyok gyáva!
Sokáig csend van, csak a két srác zihálása hallatszik. Valamelyikük megindul felém, de hirtelen csikorgás hallatszik, fojtott nyögés, aztán egy durranás.
- Nem vagyok gyáva! – hallatszik Jinxx üvöltése.
A hangokból ítélve felborul egy szemetes és valami ragacsos esik a kezemre.
- Elég! Srácok hagyjátok abba! – sikoltok és eszeveszettül forgatom a fejem. A külvilág a nagy összemosódó semmi, csak pacákat látok.
Egy halk nyikkanás, újabb durranás, majd Andy lihegése hallatszik.
- Nyomorult féreg vagy.
Felemelem a fejem, és valami fényeset látok. És kör alakút. Aztán a fényesség eltűnik és valami tompa vajszínű úszik be elém, fekete körvonallal. Ez Andy!
A srác pár másodpercen belül meg is érinti a vállamat, aztán segít felállni. A lábaim még mindig vadul remegnek, mikor megmozdítom őket, de legalább megállok rajtuk.
- Gyere, hazaviszlek. – hallom Andy hangját magam mellől és, amikor a hang irányába fordulok, valóban látok valami elmosódott arcféleséget.
Bólintok, aztán Andy-re támaszkodva indulok meg előre, mikor meghallom Jinxx motoszkálását. Nem bírom megállni, muszáj hátrafordulnom. Nem látom, hogy pontosan mit csinál, de sápadt keze fehéren világít a sötétében. Négykézláb, a falnak támaszkodva próbál felállni.
- Mit csináltál vele? – fordulok Andy felé.
- Csak, amit megérdemel. – hangzik a válasz, majd Andy tovább terel a betonon.
Nehézkesen haladok, Jinxx erőlködésének zajai valahogy visszafognak. Lelkiismeret furdalásom van, ha nem mondom meg Andy-nek mit csinált, ő nem verte volna agyon. Vagy ki tudja, mit csinált vele. Mondjuk igaz, ami igaz, előbb utóbb biztos kiderült volna a vétek, de akkor talán le tudtam volna állítani Andy-t…
- Nem hagyhatjuk csak így itt…
Andy felhorkan, majd megáll.
- Azt kapta, amit megérdemelt. Ne most bújjon elő belőled a jó kislány.
Hátranézek. Jinxx egyre jobban kivehető. A látásom kezd visszatérni, bár még mindig nem az igazi. Homályosan és kicsit elmosódva látom Jinxx-et, amint két kukának támaszkodva próbál felállni.
- Elmondanád, hol vagyunk? – kérdezem Andy-től, de még mindig Jinxx-et nézem.
- A külvárosban. – hangzik a tömör válasz. – Na, gyere már!
Lesütöm a szemem és hagyom, hogy Andy vezessen. Ki nem néztem volna magamból, hogy megeshet a szívem azon, aki meg akart vakítani. Most mégis nyomja valami a mellkasomat, amiért csak úgy itt kell hagynunk szegény srácot. Főleg úgy, hogy azt sem tudom, Andy mit csinált vele…
Befordulunk egy ismerős utcára és egy kétkerekű jármű rajzolódik ki előttem.
- Motorral megyünk? – bukik ki belőlem a kérdés.
- Aha. – hangzik a válasz.
Andy elengedi a derekamat, felül a motorra, majd segít abban is, hogy fel tudjak mászni mögé. A fejembe húzza a sisakot, majd be is kapcsolja, aztán előrefordul, megfogja kétoldalt a kezemet, s a dereka elé húzza. Összeérinti az ujjaimat, én pedig átkarolom felsőtestét.
- Próbálj meg nem leesni. – mondja Andy, majd beindítja a motort.
A szél hátrafújja a hajamat, miközben amennyire a sisak engedi, Andy hátához bújok. Eszembe jut egy gyerekkori emlékem, amikor még apu mögött ültem a motoron, csak jóval fiatalabb voltam. Talán 11 éves? Mindegy, a lényeg, hogy imádtam a sebességet. Mindig nyaggattam aput, hogy vigyen el egy körre a városban a motorjával. Emlékszem, hétvégenként kint álltam a kapuban és vártam aput, hogy hazajöjjön az irodából a motorjával. Már a kapuban felugrottam mögé, majd miután ő a táskáját berakta a kapun belülre, már indultunk is, hogy tegyünk egy gyors kört a városban. De ez már nagyon régen volt. Apámat előléptették, már a céges autóval jár be a munkahelyére. A haját is levágatta, a motoros dzsekije pedig bent porosodik valamelyik szekrényben. Nem is tudom, mikor történt már ez. Talán 6 éve. Akkor ültem utoljára motoron. Ki hitte volna, hogy legközelebb ilyen körülmények között fogok újra az utakon száguldani? Egy ilyen srác társaságában?

Lehunyom a szemem. Simán el tudnék most aludni, de minden egyes kanyar visszaránt a valóságba. Andy kicsit vadabbul vezet, mint apu szokott. Ő mindig figyelt a kanyaroknál, nehogy leessek, Andy viszont élesen beveszi a kanyarokat és mindig csak egy centin múlik, hogy ne boruljunk fel.
Hirtelen parkol le, majd állítja le a motort. Kiegyenesedik, leveszi magáról a sisakot, majd megvárja, míg én is ugyanígy teszek. Először szállok le én, majd Andy és mikor elém lép, meglepetten tapasztalom, hogy a látásom elég sokat javult. Most inkább van olyan érzésem, mint, amikor megdörzsölöm a szemem és utána pár percig mindenből kettőt látok.
- Javult valamit a szemed? – kérdi Andy.
- Sokkal jobb. – bólintok. – Bár még mindig nem az igazi.
- Ha bementünk megpróbálkozunk a jegeléssel, jó?
Bólintok, majd követem Andy-t be a lakásba. Nagyon oda kell figyelnem, hová lépek a lépcsőn és mikor felérek, meg se próbálkozom kinyitni az ajtót, a kulcsot egyszerűen Andy kezébe nyomom.
Az ajtó kinyílik és Andy felkapcsolja a villanyt az előszobában. Leveszem a cipőmet. Majd a fürdőbe megyek és a földre dobom a kabátomat a másik mellé. Ezekkel majd kezdenem kell valamit. Visszabattyogok a nappaliba, ahol Andy már hűtőben kutakodik a jég után.
- A felső polcon nézd meg. – javaslom, majd ledobom magam a kanapéra.
Andy a konyharuhába borítja a jeget, összecsomagolja kis gombócba, majd odajön hozzám, leguggol és óvatosan a szememre nyomja. Meglepetten tapasztalom, hogy így sokkal jobban látok.
- Már csak ezzel a szememmel van baj. – mutatok a csomag jégre és halványan elmosolyodok.
Andy nem mosolyog, most nincs vicces kedvében. A jeget továbbra is az arcomon tartva ül le mellém. Sokáig ülünk csendben és csak bámulunk magunk elé.
- Hogy találtál meg? – kérdem halkan.
- Jinxx-nek köszönhetően. – fintorodik el. – Ő szólt nekem és mondta el mi történt, majd vezetett el hozzád. Bevallom őszintén aggódtam miattad. Egy percre felmerült bennem, hogy mi történik, ha későn érek oda… minden reményem elveszett volna…
Nyelek egy nagyot. Andy-nek látszólag kellemetlen ez a helyzet, valószínűleg még nem igen beszélt az érzéseiről. Főleg nem egy lánynak. Sóhajtok, lehunyom a másik szememet is, átveszem Andy-től a jeget, majd a vállára hajtom a fejem. Jól láthatóan váratlanul éri ez a helyzet, eléggé megdermed. Elmosolyodom.
- Rokonok csinálnak ilyet. – mondom.
Andy lassan kifújja a levegőt, majd szabad kezét végigfekteti a kanapé háttámláján és a vállamra simítja.
Elégedetten bújok az oldalához és már majdnem elalszom – ismét – mikor valaki kopog az ajtón. Felpattan a szemem és meglepődve nézek Andy-re.
- Maradj csak, kinyitom.
Kiegyenesedek, nekidőlök a háttámlának és figyelem Andy-t, amint az ajtóhoz sétál, elfordítja a kulcsot, majd kinyitja az ajtót.
A szó szoros értelmében mindenki szoborrá dermed. Én is, Andy is és a két vendégem is. A fekete hajú srác előtt, az úgyszintén fekete hajú lány, félénken néz el Andy mellett, majd kiáltja el magát.
- Elyse!
Átbújik Andy karja alatt, majd berohan a szobába, ledobja magát mellém a kanapéra és rögtön a nyakamba borul.
- Ne haragudj, amiért a suliba úgy beszélte veled! Nem akartam bunkó lenni csak kiborultam!
- Ella… - nyögöm meglepetten és talán kicsit levegőhiányosan a szorításában. A lány észbe kap és elenged, majd összehúzott szemöldökkel néz rám.
- Mi történt a…?
- Mit kerestek itt? – szakítom félbe.
- Ezt én is kérdezhetném.
Ella-val egyszerre nézünk az ajtó felé. Andy és Ash néma csatát folytatnak maguk között. Ha szemekkel ölni lehetne, már egyikük sem élne. Habár Andy-nél ki tudja…
- A rokona vagyok. Jogom van bejönni a lakásába. – hangzik rideg válasza. - Értelmesebb kérdés, hogy te mit keresel itt?

Ella & Ash

- A kiscsajt kellett elkísérnem. – mutat Ash Ella-ra. – Mindenáron el akart jönni Elyse-hez, hogy bocsánatot kérjen tőle, de félt egyedül eljönni. Azok alapján, amiket hadovált nekem, meg is értem miért. – néz újra Andy-re.
- Ella! – kapom a fejem a lány felé. Szégyenlősen lesüti a szemét. – Nem megmondtam, hogy ne beszélj róla senkinek?
- Nem mindegy Elyse?  - kérdi Ash. – Te is elmondtál nekem dolgokat, van elég eszem ahhoz, hogy rájöjjek, mi folyik itt.
- Ez vitatható. – mondja gúnyosan Andy.
Ash rákapja a tekintetét és már szólalna meg, de gyorsan közbe szólok.
- Hé! Itt senki sem fog verekedni! Inkább mondjátok el, mit akartok.
- Rendben. – sóhajt Ash. Átbújik Andy karja alatt, de közben vigyáz rá, hogy még véletlenül se érjen hozzá. – De előbb te mond el, mi történt a szemeddel.

Váratlan támadás

11. Fejezet

Sziasztok!
Tudom, hogy elég régen jelentkeztem és ezért elnézéseteket kérem! Elég eseménydús heteim voltak és elég nehéz volt írni a rengeteg dolog mellett. :/ De most itt vagyok egy vadonatúj fejezettel! ^^ Remélem tetszeni fog, jó olvasást! ;)



- Nem megyek magukkal sehova!
A tekintetem a rendőrök között cikázik. Keresem a gyenge láncszemet. Valahogy le kell lépnem innen, nem vihetnek be az őrsre. Még csak az kéne, hogy oda is utánam jöjjenek a szüleim és végleg elzárjanak a külvilágtól. Pláne most, mikor egyre közelebb vagyok ennek az őrületnek a megoldásához!
Hátrálni kezdek, de az egyik zsaru megragadja a csuklómat.
- Ne is gondoljon a szökésre. Ha most minden ellenkezés nélkül bejön velünk, talán soha többet nem is látjuk egymást.
- De nem csináltam semmit! – ellenkezek reflexszerűen.
- Tagadással nem megy sokra. – szólal meg egy másik zsaru. – Szemtanúink is vannak!
- Nekem meg jogaim!
Erővel hátrarántom a kezem. A lábammal támasztom meg magam, hogy ne essek el a lendülettől, majd megfordulok és sprintelni kezdek az utca másik vége felé. Átugrok egy felborított kuka fölött, majd nyaktörő kanyarral befordulok a másik utcába.
Abban a pillanatban legalább négy egyenruhás férfi veti rám magát és sec-perc alatt a földre szorítanak. Lefogják a kezemet és a lábaimat, de még a fejemet is igyekeznek mozdulatlanul tartani.
- Ne meneküljön! – hallom meg az ismerős hangot. A másik két rendőr befordul az utcába. – Csak magának csinál bajt vele.
- Mintha nem lennék amúgy is bajban! – jegyzem meg epésen. 
Az izmaimat megfeszítve igyekszem szabadulni, de a többszörös túlerővel szemben semmi esélyem. Bevallom őszintén: most félek. Nem vihetnek be az őrsre, a rokonaim kicsinálnának, ráadásul a rendőrökkel sem stimmel valami. Mióta küldenek ki vagy húsz embert egyetlen középiskolás lány letartóztatására?  Rossz előérzetem van…
- Tényleg ezt kell tennünk, Főnök?  - szólal meg az egyik fiatalabb rendőr. Az se biztos, hogy rendőr. Lehet, hogy csak gyakornok vagy mit tudom én.
- Igen. – szólal meg az előző zsaru. – Parancsunk van rá.
- De nem a rendőrségtől! – ellenkezik egy másik.
- Nem számít, honnan van a parancs. A lényeg, hogy teljesítenünk kell. Hacsak nem akartok mind meghalni.
Az összes rendőr elhallgat. Néma csend van, szinte csak a zihálásom hallatszik. Nem értek semmit és ezektől a szavaktól, csak még jobban megrémülök.
- Miről beszélnek? Kitől kapták a parancsot?
- Neked ezt nem kell tudnod. – szólal meg egy eddig ismeretlen hang a hátam mögül.
A szívem ezerrel ver, ahogy láncok csörgését hallom, miközben az illető egyre csak közeledik. Kiráz a hideg, mikor térdre ereszkedik mellettem és hideg ujjait végigsimítja az arcélemen.
- Ne érj hozzám! – sziszegem, mire az illető az ölébe helyezi a kezeit.
- Ellenséges vagy. – mondja ezt olyan hangon, mintha ez egy rendkívül szokatlan dolog lenne.
- Csodálkozol?  Mégis ki a fene vagy te?
Nem kapok választ, még csak nem is látom az arcát a tetőtől talpig feketébe öltözött férfinak.
Az a tíz rendőr, aki eddig a földhöz szegezett, most egyként fordít az ég felé és fognak le így. A tekintetem összeakad egy sötét szempárral, amit egy függönyként előrehulló, fekete hajfüggöny fog közre, arcára árnyékot vetve.
- Mit akartok tőlem?
Nem kapok választ, csak azt látom, ahogy a rendőrök főnöke és a fekete hajú pasas egymásra néznek, mire a rendőr bólint egyet.
- Erősen fogjátok le. – hallom halk hangját. Mintha bizonytalan lenne.
A rendőrök kezei ráfeszülnek a testrészeimre, egyikük pedig befogja a számat. A szemgolyóm ide-oda cikázik, mindenhová nézek, míg végül meg nem látom az éles, tűszerű eszközt a hosszú hajú srác kezében. A szemeim elkerekednek, rángatózni kezdek és kiáltani próbálok, de a kéz a szám előtt tompítja a hangomat.
A tű az arcom felé közelít, azon belül pedig a szememhez.
- Ha nem rángatózol, talán nem lesz annyira fájdalmas. – hallom a fekete hajú férfi hangját.
A levegő fénysebesen áramlik a tüdőmben, összeszorítom a szemem és megérzem a könnyeimet. El akarom fordítani a fejemet, de lefognak, védekezésül csak a szemhéjam maradt. Ám ezt is erőszakkal szétnyitják, én pedig olyan fájdalmat érzek, mint még soha.

***

Érzem a szemét émelyítő szagát, majd a karok eltűnnek a hónom alól és a földre dőlök. Ösztönösen kapok a vérző szememhez. Nem látok semmit, ki se tudom nyitni a szemeimet, mindezektől eltekintve az ép szememből patakként ömlenek a könnyek.
- Itt végeztünk. – hallom a rendőrfőnök hangját. – A parancsot teljesítettük. Ezentúl nem a mi felelősségünk, hogy mi lesz vele.
Hallom távolodó lépteiket és érzem, ahogy a tulajdon vérem végigfolyik a kézfejemen.
- Mocskos rohadékok! – szűröm fogaimon keresztül.
Nem fordulnak hátra, legalább is a hangok alapján szerintem nem. A látásról szó sincs. Szerintem még a szemgolyómat is kikaparták a helyéről.
Nem tudom mennyi idő telt el, de szerintem végigvonszoltak a fél városon, hogy ide belökjenek két szemeteskuka közé. A fájdalom szétmarta a tagjaimat. Így még semmi sem fájt. Szó szerint beleállította azt a tűt a szemembe. És valamit bele is fecskendezett. De fogalmam sincs, mi lehetett az. Csak azt tudom, hogy ordítani tudnék a fájdalomtól. Ordítottam is. Szerintem már hangom sincsen. Sikítottam, ordítottam, mint a sakál, de senki sem jött arra, hogy megmentsen. És, amit az a tű beleállt a jobb szemembe, mintha mozdulatlanná váltam volna. Az izmaim nem engedelmeskedtek nekem, a szemeim tágra nyíltak és ömlött belőlük a vér. Könyörögtem annak a fekete hajú férfinek, hogy hagyja abba, de mintha meg sem halott volna. A rendőrök mozdulatlanul álltak, mintha egy percre az idő is megállt volna.  Aztán szép lassan elhomályosult a látásom.  Nem láttam hol vagyok, hogy éppen ki ér hozzám… Azt sem vettem észre, hogy mikor húzták ki az éles tűt a szememből.  
Hirtelen felráncigáltak a földről, aztán a folydogáló véremmel és az azzal vegyülő könnyeimmel együtt vonszolni kezdtek. Nem tudtam megállni a lábamon. És nem láttam semmit.
Megvakultam volna?  Elvették a látásomat? Vagy ez csak valami utóhatás? Egyáltalán mit csináltak velem? Miért nem látok? És miért érzem úgy, hogy kikaparom a szemem fájdalmamban?
Felhúzom a térdeimet és szorosan összeszorítom a szemem. Így csak még jobban fáj, így fojtottan felnyögök.
Hol vagyok? Miért nem jön erre senki? Akárki… Csak vigyenek el innen… vigyenek egy orvoshoz vagy egyszerűen csak öljenek meg… valaki… szüntesse meg a fájdalmamat…
Eldőlök oldalra és a vállam nekiütközik valaminek, ami aztán nagy csörömpölés kíséretében a földre esik. Zihálva tornászom vissza magam ülő helyzetemben, mikor hangok ütik meg a fülemet.
- Lehet, hogy ő az?
Ismerős hang… biztos, hogy hallottam már… csak azért nem ismerem fel egyszerre, mert nagyon nem vagyok képben…
- Andy… - nyöszörgöm, de alig jön ki hang a torkomon.

A hangok irányába fordulok és meg is hallom kiáltását.
- Ő az! Jinxx, ő az!
Ki akarom nyitni a szemem, hogy lássam, de csak az összemosódó sötétséget látom.
Andy ujjai megérintik a karomat, majd felcsúsznak a vállamra. Az egyik kezem a mellkasára csúszik, a másikkal pedig még mindig a szememet takargatom. Annyira irritál, hogy nem láthatom, de legalább már biztonságban érzem magam.
- Hogy érzed maga Elyse? – kérdi Andy gyengéd hangon. – Hé! Nézz rám!
Erre a mondatra kitör belőlem a zokogás.
- Nem tudok - rázom meg a fejem. – Nem látok!
Hangok alapján nem tudom megállapítani, mit csinál Andy, de szerintem nincs egyedül.
- Had nézzem – fonja kezét arra a csuklómra, amelyet a sérült szeme elé tartok.
Még mindig szörnyen fáj a szemem és a kezemre már majdnem rá is száradt a vér, de azért hagyom, hogy Andy elhúzza azt a szemem elől.
- Nyisd ki – hallom a hangját.
Megszorítottam Andy ingét, majd nagy nehézségek árán felnyitottam a szemem. Még mindig nem látok semmit, csak az összemosódó nagy semmit.
Viszont most nagyon örülök neki, hogy Andy itt van. Ha nem jött volna, ki tudja, meddig maradok itt. Ki tudja mi lett volna velem. Az is lehet, hogy beleőrültem volna a fájdalomba. Akármi megtörténhetett volna. De hál’ Istennek még azelőtt ideért, hogy még valami történt volna. Egy perc erejéig bevillan előttem az a portré, amit a Biersack birtoki házban láttam. Már értem miért ábrázolják Andy-t olyan nagy gőgösséggel a képen. Az csak álca. Beburkolja a hőst. Azt az embert, aki ugyan nem mindig a legkedvesebb, de igenis van szíve és, ha tényleg szükség van rá, akkor segít. Andy segített nekem. Többször is, pedig sosem kértem meg rá.
Hálát adok az égnek, amiért rokonok vagyunk.