4. Fejezet
Kedves Olvasóim! Kicsit késve, de meghoztam a 4. fejezetet! Ez most hosszabb lett, mint az előző, úgyhogy jó olvasást hozzá! ;) |
| "Ilyennek gondolsz? Hidegvérű gyilkosnak látsz?" |
Végig, mindkét kezemen piros csíkok voltak, sebek, melyeket üvegszilánkok ejtettek. Na meg a csuklómon az égésnyomok…
Valahogy el akartam tűntetni őket, főleg felhólyagosodott bőrömet, de nem mertem kesztyűt felvenni. Attól féltem, hogy a bőr csak kidörzsölné. Órákig kutattam a ruhásszekrényben, mire találtam egy nagyon régi ruhát. Kinyújtott, fekete póló, már jó ideje mosva sem volt. Kiterítettem az ágyamra és ollóval levágtam egy csíkot az aljából, aztán a fekete anyaggal körbetekertem a csuklómat. Felkaptam a farmerkabátomat, a jobb vállamra ráakasztottam a táskám fél pántját, majd gyors zárás után elhagytam a lakásomat. Lementem a lépcsőn és kinyitottam a bejárati ajtót.
Hatalmas tömeg fogadott. A parkolót megtöltötték az emberek. Volt köztük olyan, aki itt lakott és olyan is, akit még sosem láttam. A ház mellett oldalazva, feltűnés nélkül akartam elhagyni a terepet. Épp, hogy elértem az utolsó kocsit, mikor utánam kiáltott valaki.
- Elyse!
Felsóhajtottam és megfordultam. Anyu, amint kartávolságán belül voltam a nyakamba vettette magát.
- Jól vagy, ugye? Hallottál a balesetről tegnap? Még kint voltál? Vagy már aludtál?
- Nincs semmi bajom. – ráztam le magamról Anyu kezét. – Úgy hajnalban érhettem haza. A házmester mondta el mi történt. – hazudtam reflexből.
- Jaj, akkor jól van. – sóhajtott Anyukám megkönnyebbülten.
- Mehetek végre? – húztam fel a szemöldökömet.
Anyu szaporán bólogatva tett egy lépést oldalra. Megforgattam a szememet, aztán már indultam is. Két lépést tudtam megtenni.
- Neked nem kellene már iskolában lenned?!
Összehúztam magam. Megemelkedett a vállam, a táskát úgy kellett elkapnom, nehogy leessen a földre.
- Elyse! Megint lógni akarsz? – sétált elém Apa.
A maga 190 centijével elég magas ember, így képes fenyegetően fölém tornyosulni. Fekete haját rövidre nyírva hordja, így csak egy-két tincs érinti a homlokát. Barna szemei, - melyeket én is örököltem – összeszűkülnek, fenyegetően fénylenek. Szürke, hosszú ujjú pulcsit visel, melynek könyékig felhajtotta az ujját. Ehhez farmert vett fel és sportcipőt.
- Nem. Csak elaludtam. Tegnap későn értem haza. –felelek.
- Milyen későn? – hangozz a következő kérdés.
- Öö… úgy három óra körül... – motyogom.
- Micsoda? – szól közbe Anya. – Nekem mást mondtál!
Elnéztem oldalra. Ügyes voltál Elyse! Egyik hazugsággal elrontottál egy másikat. Így most még álldogálhatsz itt órákat…
- Megint hazudsz? – tárja szét a karját Apa.
- Nem! – vágom rá egyből, de csak rontok a helyzeten. Anyu majdnem kiabál.
- Nem?! Akkor mégis mikor értél haza tegnap?
- Mondtam már! Három óra körül…
- És a baleset? Megkérdezhetem a házmestert, hogy tényleg tájékoztatott-e?
- Igen, meg!
- Figyelmeztetlek, ha most is hazudsz…
- Akkor mi lesz?! Szobafogságot kapok? Nem mehetek ki a saját lakásomból?
- Tudd, hogy beszélsz anyáddal Elyse!
- Az Isten szerelmére hagyjatok már békén! – kiabálok. Néhányan felénk fordulnak a tömegből. A parkoló közepén rendőrök állnak egy szétzúzott kocsi mellett. Az aszfalton ott a rászáradt vér… - Nem vagyok már gyerek! – folytatom a kiabálást. – Saját lakásom van és saját életet is akarok! Nem kell pátyolgatni, megvagyok egyedül is!
Azzal megfordultam és elrobogtam az utcán. Hallottam, ahogyan felmorajlik az embertömeg. Tudtam, hogy alaposan leégettem ezzel a szüleimet, de annyira ez most nem érdekelt. Nem hagytak békén, viseljék a következményeket. Ez van…! Az élet igazságtalan.
Végigrobogtam egy utcán, majd ráfordultam egy mellékutcára. Kátyús, földutón lépkedtem végig, majd átkocogtam a főúton. A város szíve szörnyen zajos és piszkos. Mindenki mogorván bámulja az utat vagy telefonon hadar valamit valakinek. Bevásárlószatyrok zörögnek, cipők kopognak. Mindenki el van foglalva saját magával, nagy ívben tesznek a többiekre. A táskámat fél kézzel fogom, és mogorva tekintettel manőverezek az emberáradatban. Úgy hömpölyögnek az utcákon, mint egy megáradt folyó. Keresztezem néhány ember útját, mikor az út szélére sétálok és csatlakozom egy másik kisebb csoporthoz. Addig álldogálunk, míg zöldre nem vált a gyalogosok lámpája. Átmegyek az úton, aztán kiverekedem magam a kabátos emberek köréből. Ráfordulok a járdára. Üzletek, boltok, kirakatok, mozi, itt minden van. Eszembe jut, hogy simán lejöhettem volna a kertek alatt, máskor is csináltam már, de annyira elborult az agyam, hogy most a városban kacskaringózom. Felsóhajtok. Stoppolhatnék, de a mai világban ez szinte életveszélyes műveletnek bizonyul. Szálljak buszra? Nincs pénzem a jegyre. Szuper…
Észre sem vettem, mikor lassítottam. Akkor kapcsoltam, mikor valaki hátulról meglökte a vállamat és majdnem elestem a tulajdon lábamban. Miután visszanyertem az egyensúlyom, idegesen a srác után kiáltottam.
- Nézz a lábad elé idióta!
Megtorpan és megfordul. Fekete
- Tudd, kit idiótázol le Freeman!
Csikorgatom a fogaimat.
Aztán leesik, hogy én ismerem ezt a srácot. És muszáj beszélnem vele.
- Várj! – kiáltok utána.
Nem áll meg, így kénytelen vagyok futólépésben utána menni. Majdnem fellökök egy telefonáló férfit, de nem érdekel se ez, se a dühös kiabálása a hátam mögött. Egy ruhabolt előtt érem utol a srácot és fogom meg a vállát.
- Mi a…?! Mit akarsz? – fordul hátra.
- Beszélni akarok veled! – zihálom.
Lerázza a kezemet a válláról.
- Bocs, de nem érek rá kislányokkal dumálgatni.
Megfordul, és már megy is tovább.
- Hé! – indulok utána.
Lefordul az úttestre. Mákja van, az autóknak jelző lámpa piros, így simán át tud menni az úton. De én is. A járdán megfogom a vállát és magam felé fordítom.
- Hagyjál már! – rivall rám. – Leszarom mit akarsz!
- Pedig akkor is meg fogsz hallgatni! – mondom. Hiába rángatja a vállát, nem engedem el. – Tudnom kell, mennyit tudsz a Biersack-ekről!
Tátva marad az álla. Karjai elernyednek, s mintha megijedne.
- Nem ismerem ezt a nevet… - rázza a fejét.
- De igen ismered! – replikázok. – Te vagy Ashley Purdy, apád Chris barátja volt! Te pedig ismerted Andrew-t!
- Honnan ismered ezeket a neveket? – kérdezi óvatosan.
- Andrew az unokatestvérem.
Ashley elsápad. Arcszíne most már inkább hasonlít egy hulláéra, mint egy emberére. Szája félig nyitva van, a kezemet úgy rázza le magáról, mintha minimum áramot vezettem volna a karjába.
- Láttam őt. – folytatom. – A temetőben. Tegnap este. Elvitte a barátaimat. Elias-t, Ezra-t meg Evan-t. És nem tudom, mit kell tennem, hogy visszakapja őket. Alberto azt mondta te tudsz segíteni.
- Alberto? – ismétli el a nevet.
Bólintok.
- A nagyapám. A temető sírásója. Őt is figyelmeztette Andrew. De ő se tudta, mit kell tennie. És a nagyanyám most szívből gyűlöli őt.
- Igen, tudom. – motyogja Ashley.
Reménykedve teszek felé egy lépést.
- Akkor… tudsz segíteni?
Habozik. Körbenéz az utcán. Senki sem figyel minket, az emberek túlságosan el vannak foglalva ahhoz, hogy észrevegyenek két tinédzsert az út szélén, alig egy méterre egymástól.
- Ne haragudj Freeman, de… nem akarok megint belekeveredni Andy ügyeibe. – motyogja Ashley, majd hátrál és megfordul.
- Ashley! – szólok utána. – Ash! Várj!
Elkezdem követni, embereket lökök félre, de Ashley egyszerűen befordul egy sarkon és akkor leveszítem. Túl nagy a tömeg ahhoz, hogy megtaláljam. Pedig még egy biciklitárolóra is felállok, hátha kiszúrom a tömegben. De nem. Nincs sehol. Eltűnt.
Megállok az egyik régiségbolt előtt. Csak bámulok valahová a járdára.
Ennyi, kész vége. Ashley nem hajlandó segíteni, akkor pedig soha nem tudom meg, mit vár tőlem Andrew. És így, soha nem kapom vissza Elias-t…
Egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Idegesen letörlöm a kabátom ujjával. Semmi kedvem sincs suliba menni. Ashley sem arra megy, akkor meg minek menjek be? Hallgassam Ella óbégatásait?
Ella… tényleg… nem is beszéltünk azóta, hogy elmenekült a temetőből. Nem ártana ránézni, hogy hogy van. Vagy minimum leellenőrizni, hogy nem mondja –e el mindenkinek, hogy mit látott. És arra is kíváncsi lennék, mit mondanak arról, hogy Elias-ék nincsenek a suliban. Betegnek állítják be őket? Vagy megint jön a szokásos duma, hogy lógnak? Már megint mit fognak kitalálni?
Lemondóan sóhajtok. Gondolatban megrázom magam, hogy észhez térjek, majd egyszerűen megfordulok. Végigsétálok a járdán, majd visszamegyek az út túloldalára. A jelzőlámpák gyér fényében megcsillan a gyűrű az ujjamon. Eszembe sem jutott levenni. A díszes B betű mintha lüktetne az ujjamon. Ahogy nézem, egyre csak arra tudok gondolni, hogy előbb utóbb engem is elkapnak. És vagy bezárnak abba a kriptába, hogy ott halljak meg, vagy pedig egyszerűen megölnek, mikor meglátnak.
Fellépek a járdára. Szembe megyek az emberekkel, de semmi kedvem kerülgetni őket. Kerülgessenek ők engem. Fáj a fejem a nagy zajtól és lassan füstmérgezést kapok a kipufogóktól. Az első adandó alkalommal befordulok egy mellékutcába. Itt alig néhány ember lézeng. Itt inkább a hajléktalanok húzzák meg magukat. A házak tövében alszanak újságpapírokon, vagy kukáknak támaszkodnak, és a kabátjukkal takaróznak. Ébren vannak. Mikor elhaladok előttünk, sóvárogva néznek utánam. Már megtanultam, hogy nem szabad még csak rájuk nézni se, mert akkor kéregetni kezdenek, és nem hagynak elmenni. Tekintetemet az utca végére szegezem és gyorsan lépkedem. Felkocogok azon a kis lépcsőn és befordulok egy belső parkba. Ezen a parkon átvágva jutok el abba az utcába, ami a sulihoz vezet. Bemegyek a parkba. Az első pad, amit meglátok, két bokor között van. Az egyik bokor mellett egy srác támaszkodik.
Megtorpanok. Az ujjamon a gyűrű, szinte fájdalmasan szorítani kezd, és a gyomromba markol a félelem.
- Te aztán mindig pontos vagy. – hallom gúnyos hangját.
Felemeli a fejét. Nem bírok megszólalni. És nem bírok elfutni.
- Félsz? – kérdi kifejezéstelen arccal.
Nem tudom megállni, bólintanom kell.
Ellöki magát a padtól. Pár hosszú lépéssel előttem terem. El akarok futni. A lábamban rángatóznak az izmok, de képtelen vagyok megmozdulni.
- Miért? – teszi fel a következő kérdést.
Nyelek.
- Meg akartál ölni… - suttogom. Csak suttogni bírok.
- Én? – húzza fel a szemöldökét.
Szaporán bólogatok.
- Tegnap. Azzal a kocsival.
Még mindig úgy néz rám, mintha kételkedne az épelméjűségemben.
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – förmedek rá. – Megvártad, míg az útra teszem a lábam, aztán valahogyan felém irányítottad a kocsit…!
- Tévedsz. – vágja rá, mély reszelős, hangján, amitől feláll a szőr a hátamon. – Épp, hogy megmentettelek attól a kocsitól.
- Mi…? – kérdezem értetlenkedve.
Keserű mosolyra húzza a száját.
- Te tényleg azt hiszed, hogy én voltam? – kérdi. – Mégis mi okom let volna rá? Hogy lennél képes megtenni, amit akarok, ha halott vagy? – keserűen felnevet. – Nem szoktam lányokat gyilkolni.
- De családtagokat igen. – mondom. Nem tudom miért mondtam ezt. Valahogy már akkor éreztem, hogy ezzel kivívtam a haragját, mikor az első szó elhagyta a számat. Mégsem álltam le a mondat közben, hanem nyíltan véleményt mondtam. Ami lehet, hogy az életembe kerül.
Andrew tekintete megkeményedik. Keze ökölbe szorul, ajkait összepréseli.
- Az egy nagy hiba volt. – sziszegi fogain keresztül.
- Csak azért mondod ezt, mert az egész visszafelé sült el. – felelem szemrebbenés nélkül. – Valójában nagyon is örültél volna neki, ha Ronnie meghal. Tied lett volna az összes pénz. És, ha ügyes vagy az egészet beállíthattad volna egy véletlen balesetnek.
Ajakit elernyeszti. Szemeivel furcsán néz rám. Kezeit továbbra is ökölben tartja.
- Ilyennek gondolsz? – kérdezi. – Hidegvérű gyilkosnak látsz?
- Mi másnak nézzek egy szellemet? – felelek kérdéssel a kérdésre. Meglepő választ kapok.
- Nem vagyok szellem.
- Dehogynem! – ellenkezek. – Képes vagy megjelenni helyeken és úgy követni, hogy nem is hallom!
- Igen, ez igaz. – hagyja rá Andrew.
- Akkor? Erre csak a szellemek képesek nem?
- Ha így gondolod – mondja kissé gúnyosan. – akkor kérlek, magyarázd el nekem, hogyan tudtalak megérinteni a kriptánál. Ugyanis elméletben a szellemek nem képesek a tapintásra.
Nem tudok válaszolni. Tényleg igaza van ebben. De vagyok elég makacs hozzá, hogy ne engedjek azonnal.
- Ha nem vagy szellem, bizonyítsd be!
Szemei összeszűkülnek. Ajakit megint összepréseli. De ujjait kiegyenesíti. Felemeli a kezét, s kissé talán tétovázva megállítja a levegőben. Kezét majdnem teljesen ki kell nyújtania, ha el akar érni. Ujjatlan kesztyűje ráfeszül a kezére, ahogyan ujjait felém nyújtja. Ujjbegyeivel érint meg. Bőre hideg, sokkal hidegebb, mint az arcom. Érintéséről libabőrös leszek. Főleg, hogy nem húzza vissza a kezét.
- Látod. – mondja. – Nem vagyok szellem.
- De akkor… - kezdem. Megint suttogok. – mi vagy?
- Bukott angyal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése