6. Fejezet
Sziasztok! :) Összeszedtem magam és most írtam egy extra hosszú fejezetet! A Word-ben megvolt 8 oldal. ^^ Ebbe most annyi akciót nem akartam írni, had legyen egy nyugis rész is. Jó olvasást! ;)  |
| "Őszintén fogsz válaszolni?" |
- Szerintem ébren van. – hallottam meg egy mély, kuncogó hangot.
- Fogd be CC!
A fény hirtelen eltűnt, a zseblámpát egy kattanással kikapcsolták, én pedig kinyitottam a szememet. Valaki pont akkor hajol el tőlem, így tökéletesen látom a világoszöld plafont. A fejem hátul még mindig erősen lüktet, de most már legalább tisztán látok és eszméletemnél vagyok. De hol vagyok?
A karomra támaszkodva kicsit megemelem felsőtestemet, hogy körül tudjak nézni.
Az orvosi. Hát persze.
 |
| CC |
Egy ággyal arrébb a verekedés egy másik tagja ücsörög az ágy szélén. Neki is fekete haja van, de jóval hosszabb, mint Jake-é. Majdnem olyan hosszú, mint nekem. Látszólag jó kedve van, bár nem igen értem minek örül ennyire. Lábait himbálja és vigyorogva figyeli hol Jake-t hol engem.
A szöszi srácot nem látom, ő biztos az utolsó ágyon fekszik. Fel akarok ülni, hogy oda is ellássak, de a hirtelen mozdulattól elszédülök. Az ágy széle elindul felém, már látom, hogy ez egy fájdalmas találkozás lesz a talajjal, amikor egy bőrrel bevont kar megállított.
- Nem lehetnél türelmesebb?
Visszaemel az ágyra és visszanyom a párnára.
- Bocsánat. – motyogom gúnyosan. Aztán azt kívánom, bár visszaszívhatnám. Most először látok Andy homlokán olyan ráncokat, amik nem a mogorvaság, a gúny vagy a düh jelei lennének. Az ágy mellett a falnak támaszkodik és szűk szemekkel bámul maga elé.
- Gond van? – kérdem tőle halkan.
Fél szemöldökét felhúzva néz rám.
- Miért lenne?
- Mert fura vagy. – mondom szemrebbenés nélkül.
- Furább a megszokottnál? – vigyorodik el.
- Aha. – bólintok.
- Hát, akkor itt tényleg baj van.
Tovább vigyorogva zsebre vágja a kezét, majd átsétál a számítógéphez és valamit mormog a nővérnek. Összeráncolt szemöldökkel nézem. A fejemben a totális értetlenség. Ez most mi volt?
Újra felülök, és a hátammal nekitámaszkodom a falnak. Lehunyom a szemem és hallgatom a doktornő mormogását mellettem. Felhúzom a lábamat törökülésbe. Kicsit még sajog a fejem, de egész tűrhető.
- Azt ajánlom vigyázz az orrodra. – vált a doktornő érthető hangnemre. – Ha az elkövetkezendő egy-két hétben kapsz egy erősebb ütést, eltörhet.
- Szuper… - mormogja Jake.
A doki odasétál a számítógépekhez, így végre nem takarja előlem Jake-t. Az orrnyerge egy kicsit be van dagadva és elég piros is.
- Ronda, mi? – vigyorodik el, mikor észreveszi, hogy nézem.
- Annyira nem. – válaszolok halvány mosollyal. – Szerintem messziről nem is látni.
- Milyen messzi, az a messzi? – szól közbe a másik srác, aki Jake mögött ül.
Leugrik az ágyról és felpattan Jake mellé. Fekete bőrnadrágot visel és egy hálós pólót, ami nem igazán fedi felsőtestét. Fején fejpánt.
- Ő itt CC. – mondja Jake.
- CC? – húzom fel a szemöldökömet.
- Aha. A rendes neve Christian Coma. – magyarázza Jake. – De ez neki túl hosszú, úgyhogy csak CC.
- Értem… - bólintok. – Szóval csak CC, elmondanád mi volt ez az egész az udvaron?
A srác vállat von.
- A kiscsávó felhúzta az agyamat.
- CC, neked minden második csávó felhúzza az agyadat. – grimaszol Jake, én meg elvigyorodom.
- Nem voltál ott, nem hallottad miket mondott, szóval kussolj.
- Meg kéne tanulnod higgadtnak maradni.
- Neked meg, meg kéne tanulnod befogni.
- Nem én megyek neki minden embernek!
- Nem én kötök bele mindenbe!
- Srácok! – emelem meg a hangom. Mindketten rám néznek. - Elég! A végén még egymással fogtok bunyózni.
- Dehogyis! – legyint CC, majd átkarolja Jake vállát. – Nem vagyunk mi olyanok, igaz haver?
Jake feltűnően másfelé néz.
- Rohadt humoros Jake.
- Ugye?
Nem tudok nem vigyorogni. Ezek ketten mikor lettek barátok? Nem mintha zavarna, hiszen elég jól megvannak. Jó barátok és… illenek egymáshoz. Jó tudni, hogy Jake-nek is vannak barátai rajtam kívül. Nekem is vannak. Illetve…
Pislognom kell párat, hogy eltüntessem ezt a szúrós érzést a szememből.
- Gond van? – kérdi CC.
- Nem, nincs. – erőltetek mosolyt az arcomra. – Azt hiszem, én most lelépek.
Leugrok az ágy széléről és mikor megbizonyosodom róla, hogy biztosan állok a lábamon, felkapom a táskámat a fal mellől és az ajtó felé veszem az irányt.
- Maga meg hová megy hölgyem? – szólnak utánam.
Úgy teszek, mintha nem is hallanám meg. Kinyitom az ajtót és elhagyom az orvosit.
- Hé, nem mehetsz csak így el!
Tuti utánam küldenek valakit, de semmi kedvem tovább ücsörögni ott bent. Kocogva végigsietek a folyosón, majd lekanyarodok a lépcsőre és egy emelettel lejjebb megyek. A földszinten vagyok, itt többnyire csak az igazgatói van, esetleg néhány szertár, meg a tornaterem. Az pont jó búvóhely lesz csöngetésig. A szünetben megkeresem Ella-t, beszélek vele, aztán elhúzom a csíkot. Semmi kedvem itt maradni.
Nekitehénkedek a tornaterem ajtajának, aztán mikor már van rajta egy akkora rés, hogy beférjek, beoldalazom a helységbe.
Nincs itt senki, tökéletes csend van. A lépteim visszhangot vernek a hatalmas teremben. Felmegyek a lelátókra. Alulról a negyedik sorban huppanok le a padra. Előregörnyedek. Hallgatom az üres terem zajait. És közben ezer meg egy dolog jár a fejemben…
Anno Jake-t is be akartam venni a Black Mass-be. Tökéletesen emlékszem rá, hogy külön ezért még el is mentem hozzájuk. Az édesapja nyitott ajtót. Azt mondta, Jake fent van a szobájában, de nem kellene zavarni. Én mégis felmentem. Jake az ágya közepén ült és csak bámult maga elé. Bennem meg annyi érzelem nem volt, hogy megkérdezzem mi baja. Úgy voltam vele, hogy épp elég nekem a saját életem terheit viselni, akkor minek vegyek fel még többet? Ha valami katasztrófa történt, úgyis elmondja.
Egyből a tárgyra tértem és csak mondtam a magamét, hogy milyen jó lenne, ha ő is beszállna, tudnánk együtt hülyülni, nem lenne annyit egyedül és lenne még több barátja…
Így utólag visszaemlékezve, ez egy rohadt nagy bunkóság volt tőlem. És meg is érdemeltem, amit Jake-től kaptam. Még sosem láttam ennyire kiakadni. Még kiabálni sem hallottam soha. Meg sem mertem moccanni, csak álltam az ajtóban és néztem Jake-t, ahogyan össze-vissza ordibál arról, hogy miért kéne neki még több idegesítő vadbarom, úgynevezett barát, mikor még ezzel az eggyel is kibírhatatlan.
Ezzel…
Mikor eljutott idáig, nálam is elszakadt a cérna és én is ordítozni kezdtem vele. Addig jutottunk, hogy az édesapjának kellett feljönnie és leállítania minket. Ott kerek perec megmondta, hogy Jake nem szállhat be semmilyen „bandába” és, ha ilyenekre próbálom rávenni, nem is kéne, hogy barátok legyünk. Jake küldött el, egészen a kapuig kirángatott a házból, hogy aztán megint rám üvöltsön és közölje velem, hogy soha többet ne merjem betenni a lábam abba a házba.
Ott akkor én persze Jake-t hibáztattam mindenért, őt okoltam amiatt, hogy Elias-ék először láttak sírni, úgy gondoltam, hogy miatta vagyok gyenge. Pedig inkább csak egy életre szóló leckét kaptam tőle…
Mint később kiderült, Jake azért volt ilyen, mert én pont akkor állítottam be, mikor hazaértek az édesanyja temetéséről. Én meg egyből ilyen baromságokkal bombáztam. Igen, most már én is baromságnak tartom. Ha valaha visszakapom Elias-t meg a többieket, véget vetek a Black Mass-nek. Hiszen anélkül, most nem itt lennénk.
Bár, ha mindez nem történik meg, akkor elég sok mindenről kellett volna lemondanom.
Például sosem beszéltem volna Ashley-vel. Sosem segítettem volna CC-nek egy verekedésben. Albertora biztos úgy tekintenék még, mint egy bolondra.
És sosem ismertem volna meg Andy-t. Ha nem lenne a Black Mass, én továbbra is az édes tudatlanságban élnék és hagynám, hogy Alberto megoldja egyedül a családot sújtó szerencsétlenséget. Sosem tudnék az unokatesómról. Sosem láttam volna Jake-t féltékenykedni… és sosem éreztem volna ekkora tehetetlenséget…
De az is igaz, hogy, ha nem lenne a Black Mass, Elias még mindig velem lenne…
Tovább hallgathatnám Ezra és Evan hülyeségeit és talán még Ella-nak is segítenék beilleszkedni közénk. Talán…
Igazából itt az a kérdés, hogy ha tehetném, mit csinálnék másképpen? Ha visszapörgethetném az időt, vajon akkor is elmennék a többiekkel a temetőbe? Vajon akkor is bevallanám ezt az egészet, ha tudnám, hogy idáig fajul?
Megváltoztatnám a múltat?
Szerintem nem…
- Te meg mit csinálsz itt?
Összerezzenek, ijedtemben majdnem leesek a padról.
Ash halkan felkuncog, míg én a szemeimet forgatva szerzem vissza az egyensúlyomat.
- Mit akarsz? – kérdezem. Egyáltalán nem szükséges halkan beszélnem, a teremben minden szavam tökéletesen hallatszik.
- A doktornő mindenhol téged keres. Azt mondja, hogy elrohantál mindenféle vizsgálat nélkül. Most meg itt ülsz és… bámulod a falat. – vigyorodik el.
- Gondolkozom. – vonom meg a vállamat.
- Ez komoly? – folytatja Ash gúnyos hangon. Felsóhajtok, tudom, mi jön most. – Te gondolkozni is tudsz?
- Mi lenne, ha abbahagynád a gúnyolódást? – szólok vissza.
- Csoda.
Igyekszem nem visszaszólni, ezért inkább csak felállok, magamhoz veszem a cuccaimat és lesétálok a lelátóról. Ash idő közben magához veszi az egyik kosárlabdát és azzal szórakozik. Már majdnem elhagyom a termet, amikor utánam szól.
- Szép kis bunyó volt, nem gondolod? Az a pofon, amit CC-től kaptál…!
Megállok és önkéntelenül is megérintem a tarkómat, miközben lassan megfordulok.
- CC-től?
- Azt se tudtad ki ütött meg? – játssza Ash a csodálkozó srácot. – Szép!
- Ajj, fogd be! – szólok rá, kicsit erélyesebben, mint akartam.
- Látom, nem igen bírod a feszültséget. – mondja Ash, majd körbepattogtatja a kosárlabdát maga körül.
- Figyelj Ashley, ha akarsz valamit, akkor légyszi azt mond, ne pedig gúnyolódj! Vagy ennyire gyáva vagy, hogy még az egyenes beszédhez sincs merszed?
Ash kezéből egyszerűen kiesik a labda. Más zaj nemigen hallatszik, csak az, ahogyan a labda pattogva elgurul a földön. Libabőrös leszek a hirtelen beállt hangulatváltozástól. A karjaimat szorosan a testemhez préselem, hogy ezzel is megpróbáljak kisebbnek tűnni. Úgy érzem, a legjobb megoldás most az lenne, ha eltűnnék.
Ash ruganyos léptekkel jön felém, én meg félelmemben egészen a falig hátrálok. Nem érint meg, nem is támaszkodik a falnak, mint a filmekben a rosszfiúk, csak áll, alig fél lépésre tőlem.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá… - kezdi. Van egy olyan érzésem, hogy ennek nem lesz jó vége. - Tudod mekkora idióta vagy Elyse?
Nem tudom, hogy erre most vár választ vagy csak költői kérdésnek szánta. Mindenesetre feláll a szőr a hátamon attól, ahogy kimondta a nevemet.
- Beállsz srácok közé bunyózni? Fogalmad sincs, miért kezdek verekedni! Az pedig, hogy az a Jake gyerek is beállt rohadtul nem rád tartozik. És nem is a te felelősséged. Ha az a gyerek laposra akarja veretni magát, akkor had csinálja! De te ne avatkozz bele! Ha csak nem akarsz kórházban kikötni.
Érzem, hogy tátva van a szám. Ez most komoly?!
Ashley-nek komolyan ez a baja? Hogy én beálltam bunyózni? Ez komoly?!?!
- Most mit nézel? – emeli fel a hangját, amitől megint csak összerezzenek.
- Semmit, csak… te… neked most tényleg ez a bajod? – vigyorodok el. – A nagy Ash-nak egy kislány a gyengepontja?
- Ezt most szívd vissza!
És megint összerezzentem. Ash hangja olyan fenyegetően csattant, hogy kis híja volt, hogy ne ugorjak neki a falnak.
- Te tényleg csak ennyit fogtál fel abból, amit mondtam? Idefigyelj! Ebben a világban nem éri meg másért kockáztatni a saját magad épségét vagy életét. Itt mindenki védje meg magát! Azért vannak az ösztöneid, hogy életben tartsanak! Nem pedig azért, hogy hülyeségekre ösztönözzenek! Ha neked ilyen ösztöneid vannak, nem fogod sokáig húzni Biersack mellett. Ezt akár meg is ígérhetem.
- Befejezted?
Reflexszerűen a hang irányába kapom a fejemet. Kicsit szokatlan látványt nyújt egy tetőtől talpig feketébe és bőrbe öltözött srác egy tornateremben, de Andy-nél ez inkább fenyegetően hat. Karját összefontja a mellkasa előtt, szemeit összeszűkíti.
Ash-t nézi, aki először nem is veszi a fáradtságot, hogy ránézzen. Lép hátra párat, majd egy erőltetett mosoly kúszik az arcára.
- Nem, még nem.
Rám néz és a mosolya csak még szélesebb lesz.
- Óva intettelek Freeman. A múltkor nem akartam segíteni neked. Mostanra, egy csöppet meggondoltam magam. Azt ajánlom, élj a lehetőséggel. Mert több nem lesz.
Aztán fogja magát és kimegy.
Én csak azt a helyet bámulom, ahol pár másodperce állt. Szavai gyakorlatilag a fejembe szorultak. Vagy háromszor elismétlődnek, mire végre felfogom, hogy remeg a térdem.
Andy-re nézek, biztos vagyok benne, hogy a tekintetemben ott a megmagyarázhatatlan félelem. Homloka ráncokba szalad, ajkait szétnyitja, de megelőzöm.
- Ne mondj semmit!
Aztán fogom a táskámat és kitrappolok a tornateremből.
Legszívesebben rohannék, de egyelőre nincs meg hozzá az erőm. Így csak elnyújtott léptekkel veszem az irányt a suli bejárata felé, hogy a friss levegőn kiszellőztethessem a fejemet. Kivágom az ajtót és egyszerűen letelepszem a lépcsőre. A táskámat ledobom a fűbe és kotorászni kezdek benne, aztán rájövök, hogy nem hoztam magammal cigit. Hátradőlök, és már keresném a telefonomat, amikor valaki halkan becsukja az ajtót.
Fel se kell néznem, pusztán már a láncai csörgéséből tudom, hogy ő az. Nekidől a korlátnak, kezeit csak lógatja maga mellett. Nem akarok ránézni. Nem akarok vele beszélgetést kezdeni. Nem akarom, hogy itt legyen.
- Elhiszed, amit Purdy mondott neked? – kérdezi mégis.
Kénytelen vagyok válaszolni.
- Nem tudom. Fogalmam sincs, mit kéne elhinnem.
Nem szólal meg. Legalább is egy ideig nem.
- Ha megkérdezem, hogy miért segítettél annak a srácnak, kaphatok őszinte választ?
Gúnyosan elmosolyodom.
- Azt hiszed, hogy külön a te kedvedért majd abbahagyom a hazudozást?
Hallom, halk nevetését, majd érzem, ahogyan válla nekiütődik az enyémnek, miközben helyet foglal mellettem.
- Nem tartalak hazugnak. – mondja csak úgy mellékesen.
- Valahogy sejtettem.
Elmosolyodik. Szeme körül apró ráncok jelennek meg, kezével nadrágja kiszaggatott részét birizgálja. Ahogyan nézem világos bőrét, hirtelen mintha szorítana a B betűs gyűrű az ujjamon. Végigsimítok rajta, majd leveszem és felé nyújtom.
- Ezt visszaadom.
Összehúzott szemekkel, talán kissé csodálkozva, de elveszi a gyűrűt. Azonban az ujjára nem húzza fel, csak forgatja a kezében. Elmerengve nézi, hogyan csillog meg a díszes B betű a napfényben.
- Tartsd csak meg. – adja vissza váratlanul. – Elvégre rokonok vagyunk. – teszi hozzá egy mosollyal.
Halványan mosolyogva húzom vissza a gyűrűt.
Sokáig ülünk néma csendben. A szél elkezd fújdogálni, néha meglebbenti a hajamat. A kezemen lévő kötéssel játszom és igyekszem nem Andy-re nézni. Valahogy furán érzem magam.
Valahogy nem tudok úgy nézni rá, mint az unokatestvéremre. Nem, nekem sosem lenne ilyen rokonom. Szerintem elég sok mindenben különbözünk. Én mindig is hallgattam a megérzéseimre, sosem kételkedtem a döntéseimben és mindig azt az ötletet használtam, ami először az eszembe jutott. Andy nem ilyen. Mármint én nem ilyennek ismerem. Biztos neki is vannak kirohanásai és biztos neki is nehezére esik néha kordában tartani saját magát, de amúgy olyan embernek látszik, aki meggondolja a döntéseit. Mielőtt beszél, elszámol magában háromig, csak azután mondja ki a szavakat. Nem tudom, honnan van neki ennyi türelme. Biztos unalmas lehetett több évtizeden keresztül abban a kriptában gubbasztani. Talán ott szerezte ezt a végtelen mennyiségű nyugalmat. Ez néha nekem is jól jönne. Csak az meg nekem lenne furcsa. Nem bírom a változásokat.
- Andy – szólalok meg váratlanul.
- Tessék.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Őszintén fogsz válaszolni?
- Hát… - mosolyodik el. – Igen. – bólint. – De csak a te kedvedért.
Én is elmosolyodom. Aztán megkérdezem:
- Te követsz engem?
Halk nevetés a válasz.
- Valakit muszáj. Unalmas lenne az élet kalandok nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése