Beszélgetés

7. Fejezet

Sziasztok! Íme, itt is van, meghoztam a következő fejezetet. Jó olvasást! ^^



Becsöngetés után egyszerre rohantam a folyosóra, hogy még a barátnői előtt elcsíphessem Ella-t. Andy árnyékként követett.
- Szeretnél még valamit? – fordultam hátra az osztályterem ajtaja előtt. Úgy néz, ki Mr. Red megint tovább tartja bent a diákokat.
- Tőled egyelőre nem. – feleli Andy, s lazán a falnak támaszkodik. – Az osztályfőnököddel szeretnék beszélni.
- Minek? – húzom fel a szemöldököm.
- Csak úgy. – vonja meg a vállát Andy. – Érdekelnek a mai emberek. Főleg a felnőttek.
- Aha, persze. – grimaszolok.
- Azt hiszed, hazudok? – kúszik mosoly az arcára.
- Nem Andy. Tudom, hogy hazudsz.
- Ez sértő. – mosolyog tovább, bár ez inkább már egy alattomos vigyor. – Azt mondtad nem tartasz hazugnak.
Sértődötten kifújom a levegőt, de olyan gyorsan, hogy belelebben a frufrum.
- Te pedig azt, hogy rokonok vagyunk. És a rokonok elméletben megbíznak egymásban. Azt nem mondom, hogy nem szoktak hazudni. Minden ember szokott hazudni. Ez együtt jár a természetükkel. De a családtagok megbíznak egymásban.
- Ezzel mit akarsz mondani? – kérdi Andy.
- Csak annyit – vigyorodok el. – Hogy jobban tennéd, ha félreállnál.
- Mi van?
 Válasz helyett, csak teszek egy gyors lépést hátrafelé épp, mielőtt kicsapódna az osztályterem ajtaja. Egyszerre vagy tíz ember rohan ki rajta, hatalmas zaj és lökdösődés közepette. Végigrohannak a folyosón, aki amerre, aztán pár perc múlva eltűnnek.
Látom Andy-t a falnak préselődni, ahogyan a vállát fogja. Ez az ajtó rendesen odavágott neki. Mérges pillantásokat küld felém.
- Én mondtam, hogy állj félre. – kacsintok rá.
Halkan szitkozódik magában.
- Akkor most én mondok valamit. – néz rám, s arcán megint megjelenik az a gonosz mosoly. – Azt ajánlom, gyorsan bújj el, ha nem akarsz lebukni.  
Értetlenkedve ráncolom a homlokom, aztán egy apró puffanást hallok. Ijedten benézek az osztályterembe, s meglátom Mr. Red-et, ahogy megigazítja a szemüvegét, majd felveszi a tanár székről a táskáját és az ajtó felé fordul.
Villámgyorsan az ajtó felé vetem magam, s Andy-t félrelökve húzódok be mögé. Lekuporodok, egészen a kilincs alá. Mr. Red lassú, komótos lépteivel kisétál a teremből, majd bosszúsan mormog valamit. Hallom, ahogyan előttem matat valamit, aztán az ajtót a kilincsnél fogva be akarja csukni. Le fogok bukni…
- Elnézést! Maga Mr. Red, ugye?
A tanárom félbehagyta a mozdulatot, így az ajtó is. Andy pedig ellépett mellőlem, hogy úgy tűnjön, hogy egész végig az ajtónál állt.
- Igen, én vagyok. Ki keres? – hallom a tanárom hangját az ajtó mögül.
Andy-t figyelem, amit a kezét nyújtja.
- Andrew Sixx. – mondja. A keze mozgásából arra következtetek, hogy az osztályfőnököm kezet fogott vele.
- Örvendek. De megtudhatnám, mit keres itt tanítási idő alatt? Maga nem a mi iskolánk diákja. Nem is nézem diáknak.
- Pont ezen szeretnék változtatni. – mosolyog Andy. – Végzős vagyok, de a költözés miatt itt kell befejeznem a tanulmányaimat. Mármint, édesanyám ezt szeretné.
Mi van?!
Olyan hirtelen akarok kiegyenesedni, hogy kis híján bevágom a fejem a kilincsbe. Hogy ő itt? Az én sulimban? Egy osztállyal fölöttem ráadásul?!
- Kicsit idősebbnek néz ki, mint a végzős diákjaink többsége. – szól Mr. Red. Szerintem nem csak én hallom a gyanakvást a hangjában. – Ha valóban be akart iratkozni, miért nem az édesanyjával jött? És miért nem tanítás előtt vagy után?
- Tudja, édesanyám elég sokat dolgozik. Így én elég sokat vagyok egyedül, és megtanultam önállóan intézni a dolgaimat. És minek jöjjek be olyan korán, ha az iskola honlapján meg tudom nézni, mikor van önnek lyukasórája? – mosolyog Andy. Elég meggyőző tud lenni. Mármint, ha én lennék itt a tanár, szerintem hinnék neki. De ez egyáltalán nem biztos Természetesen én is gyanakodnék hasonlóan Mr. Red-hez… de talán egy lányt még könnyebben meg tudna győzni.
- Végül is – mormog magában Mr. Red.
Andy vet felém egy óvatos pillantást, én pedig abban a pillanatban elkezdek hadonászni, hogy nem, nem és nem! Ő nem járhat ide! Meg ne próbáljon beiratkozni! De csak egy alig észrevehető vigyort kapok válaszul, majd Mr. Red újra megtöri a csendet. – Felőlem rendben van… de a beiratkozáshoz elég sok információra és papírra van szükségem.
Andy arcára kiül az előbbi, féloldalas, alig látható mosoly, majd mintha arcizmai megfeszülnének kissé. Szemével erősen koncentrál valamire
- Szerintem felesleges. – vonja meg a vállát.
Eltátom a számat. Ilyen húzás Mr. Red-el szemben?  Ki akarja tiltatni magát a suli területéről is?
- Nos, igen… igaza lehet. Igen, igaza van.  
Még jobban eltátom a számat. Ez nem vall Mr. Red-re. Tuti Andy csinált vele valamit. Amikor olyan nagyon koncentrált valamire… igen, tuti ő volt.
- Nagyszerű! – mosolyog Andy. – Akkor akár el is rendezhetnénk a dolgokat, nem gondolja?
- De igen. – hangzik Mr. Red válasza. – Kérem, kövessen az igazgatóiba!
Összehúzom magam, mivel Mr. Red elindul a folyosón. Hála az égnek nem vesz észre, mereven maga elé bámul, ahogy mindig szokott. Táskáját a kezében fogja, amit szorosan a teste mellé zár. Kockás ingét a nadrágjába betűrve hordja. Kocka. És nem csak most az. Szerintem mindig is ilyen volt. Talán ezért nincs még se felesége, se gyerekei.
Andy rám se néz, lazán, zsebre dugott kézzel követi a tanárt, majd a folyosó végén lefordulnak a lépcsőre. Néhány másodpercig még hallani lépteiket, aztán hangjuk elveszik a többi zaj között.
Kimászok az ajtó mögül, majd behajtom azt. A fejemben egyből elkezdenek megíródni a kérdések.
Hogy tudta Andy rávenni Mr. Red-et erre? Mr. Red egy tárgyilagos, földhöz kötött ember, aki egy lépést sem hajlandó tenni hivatalos okiratai nélkül. Hogy hogy Andy-nél ilyen gyorsan engedett? A srácnak még csak győzködnie sem kellett. Az viszont nem lehet, hogy pusztán a pillantásával képes volt hatni Mr. Red-re. Vagy talán a tanár megijedt tőle? Végül is Andy azért elég ijesztőnek hat távolról szemlélve. A bőr cuccok, a megannyi tetkó és az a hideg pillantás, amivel a külvilágot kémleli nem éppen mindennapi látvány. Mármint tanároknak nem hiszem, hogy az. Az ilyen srácok rendszerint ellógják a sulit és magasról tesznek mindenre, ami a tanulással kapcsolatos. Mr. Red-et nyilván meglepte, hogy Andy iskolába akar járni. Szerintem már ez ilyen srác látványa az iskolában eléggé meglepő.
De akkor is, Mr. Red akármennyire is legyen beszari, nem rezelhet be ennyire Andy-től! Meg különben is. Andy-nek nem csak őt kellene meggyőznie ahhoz, hogy ide járhasson. A diri nemigen fog hinni neki. Főleg szülők meg papírok nélkül. Bár az is igaz, hogy ebben az esetben Andy-t sem szabad alábecsülni. A tény, hogy nem ember eléggé… kétségbe ejtő.
- Elyse? Elyse!
Meg akartam fordulni, de valaki hirtelen elkapott hátulról. Pontosabban a nyakamba ugrott hátulról. Két, a vártához képest vékonyabb kar karolta t hátulról a mellkasomat és rántott magához. A fülemnél halk szipogást hallottam.
- Hé! Engedj el! – ráztam le magamról.
Egy szempillantás alatt elengedett, én pedig idegesen fordultam hátra.
- Ember, személyes térről még nem hallottál?! – rivalltam rá, miközben megigazítottam a dzsekimet. Nem igazén bírom, ha tapiznak vagy ölelgetnek.
Az idegen tovább szipogott, de már tartotta tőlem a tisztes távolságot. Gyorsan visszahúztam kezemre a dzsekit. Nincs kedvem hozzá, hogy meglássák az üvegek által okozott sebeket és karcolásokat. Még a végén rosszra gondolnak.
- Mit akarsz? – emeltem fel fejem, még nem teljesen nyugodtan. – Ella!
Először rá sem ismertem. Látszik rajta, hogy kevés idő alatt elég sokat fogyott. A haja össze-vissza állt, látszólag nem igen törődött vele. Dzsekije csálén állt a vállain, pólóját félig betűrte, félig nem a nadrágjába. Szemeit vörösekre sírta, egész testében úgy remeg, mint a nyárfalevél.
- Veled meg mi történt? – tátottam el a számat.
- Én… én… azt hittem, hogy te is… ott maradtál. – szipogott Ella.
- Hol ott? – kérdezem, majd suttogóra fogom. – A temetőre gondolsz?
Ella szaporán bólogat.
- Mi történt a többiekkel? Hol van Ezra és Evan? És Elias? Elvitte őket?  
- Te hülye ne itt! – szakítom félbe ijedten.
Körbenézek, és a szemem megakad a becsukott osztályajtón.
- Van még valaki az osztályban? – kérdezem suttogva.
Ella megint bólogatással válaszol.  
Egy intéssel jelzem, hogy kövessen. Besurranunk a terembe, majd becsukjuk az ajtót. Sebtében becsukom az ablakokat is, míg Ella reszkető kezekkel leül az első sorban egy padra. Odaállok elé és minden bevezető nélkül belevágok.
- Elias, Ezra és Evan tartózkodási helyéről nem tudok semmit. Magukról a srácokról sem tudok most semmit. De nincs kizárva, hogy a temetőben vannak.
- Akkor menjünk oda! – vágja rá egyből Ella. – Menjünk és keressük meg őket!
- Nem! Semmi értelme nem lenne odamenni! – rázom a fejem. – Mondom, hogy nem tudom, hol vannak.
- De hiszen most mondtad, hogy a temetőben! – értetlenkedik Ella.
- Ez csak egy feltételezés! Ide figyelj Ella, eleve nem azért jöttem ide, hogy a segítségedet kérjem a srácok keresésében.
- Mi…? – sápad el Ella. – Te… te nem is akarod megtalálni őket?
- Ezt egy szóval sem mondtam. – emelem fel a kezem védekezőn. – Nagyon szeretném megtalálni őket. Mondhatnám azt is, hogy ez minden vágyam…
- Akkor miért nem engeded, hogy segítsek? – szakít félbe Ella. – Sokkal többre mész a segítségemmel! Tudod, hogy elég jó vagyok a zárok feltörésében! Akár nappal is elmehetünk a temetőbe! Akár most is elmehetünk! Meg tudjuk találni őket!
- Ella értsd meg, ebben most nem tudsz segíteni!
- Akkor ki tud?! – áll fel Ella hirtelen. – Talán Jake?! Vagy az a srác, aki bevitt a gyengélkedőre?!
Igyekszem uralkodni magamon. Normális esetben már rég leüvöltöttem volna Ella-t. De most ezt nem tehetem. Amúgy sincs a legjobb állapotban, nem akarom még jobban tönkretenni őt.   Viszont tény, ami tény, nem tud segíteni. Csakis azért kerestem meg, hogy megkérjem, ne mondjon senkinek semmit sem arról, amit látott. De ha tudná, hogy pusztán ezzel a képtelen feltételezéssel, hogy ráhibázott a lényegre…  
- Ella – kezdem nyugodtan. – Esküszöm, hogy, ha felmerül a legkisebb esélye is annak, hogy a segítségemre lehetsz, szólni fogok.
- Elyse, felfogtad, hogy itt miről van szó?! – emeli fel a hangját Ella. Nem kiabál, de így is elég hangosan beszél ahhoz, hogy meghallják odakint. – Az barátainknak egyszerűen nyoma veszett egy természetfeletti katasztrófában! Emberi életekről van szó! Nemcsak a zsaruknak kellene szólnunk! Még az FBI-t is be kellene vonni! Fogalmunk sincs, mit történik itt! Azt hiszed, hogy egy, a külvilág elől elzárkózott tinilány képes megoldani egy ilyen ügyet? Megérted ezt?
- Talán jobban is, mint te – felelem higgadtan. A kezemet összefonom a mellkasom előtt és igyekszem továbbra is nyugodt maradni. – Épp ezért kérlek, hogy ne mond el senkinek, amit láttál vagy, amiről tudsz. Érted, Ella? Senkinek!
A tekintet, amit a kérdésemre kapok válaszul, egyáltalán nem meggyőző. Ella szemébe könnyek gyűlnek, a keze ökölbe szorul és van egy olyan érzésem, hogy már nem a félelemtől remeg. Lehajtja a fejét s az ökölbe szorult kezét kezdi bámulni.

Ella Walker

- Rohadék. – szűr ki összeszorított fogai között. – Képes voltál idetolni a pofádat csak azért, hogy arra utasíts, hogy tartsam a számat? Tényleg nem tudsz másra gondolni csak magadra?!
- Nem utasítás volt. Hanem egy kérés. És egy szóval sem mondtam, hogy meg kell tenned.
Ella felemeli a fejét, én viszont az ajtóhoz megyek. Elegem volt ebből a beszélgetésből. Elegem volt Ella-ból és elegem volt a segítségéből is. Nekem nem kell segítség. Meg tudom oldani ezt egyedül is. Képes vagyok rá. Elias-ért… képesnek kell lennem rá.
Megfogom a kilincset, de érzem, hogy Ella még mondani akar valamit. Előbb lépek és én szólalok meg először.
- Azért azt elmondom, hogy, ha ezt bárkinek is elmondod… nem engem fognak bolondnak nézni.