Váratlan támadás

11. Fejezet

Sziasztok!
Tudom, hogy elég régen jelentkeztem és ezért elnézéseteket kérem! Elég eseménydús heteim voltak és elég nehéz volt írni a rengeteg dolog mellett. :/ De most itt vagyok egy vadonatúj fejezettel! ^^ Remélem tetszeni fog, jó olvasást! ;)



- Nem megyek magukkal sehova!
A tekintetem a rendőrök között cikázik. Keresem a gyenge láncszemet. Valahogy le kell lépnem innen, nem vihetnek be az őrsre. Még csak az kéne, hogy oda is utánam jöjjenek a szüleim és végleg elzárjanak a külvilágtól. Pláne most, mikor egyre közelebb vagyok ennek az őrületnek a megoldásához!
Hátrálni kezdek, de az egyik zsaru megragadja a csuklómat.
- Ne is gondoljon a szökésre. Ha most minden ellenkezés nélkül bejön velünk, talán soha többet nem is látjuk egymást.
- De nem csináltam semmit! – ellenkezek reflexszerűen.
- Tagadással nem megy sokra. – szólal meg egy másik zsaru. – Szemtanúink is vannak!
- Nekem meg jogaim!
Erővel hátrarántom a kezem. A lábammal támasztom meg magam, hogy ne essek el a lendülettől, majd megfordulok és sprintelni kezdek az utca másik vége felé. Átugrok egy felborított kuka fölött, majd nyaktörő kanyarral befordulok a másik utcába.
Abban a pillanatban legalább négy egyenruhás férfi veti rám magát és sec-perc alatt a földre szorítanak. Lefogják a kezemet és a lábaimat, de még a fejemet is igyekeznek mozdulatlanul tartani.
- Ne meneküljön! – hallom meg az ismerős hangot. A másik két rendőr befordul az utcába. – Csak magának csinál bajt vele.
- Mintha nem lennék amúgy is bajban! – jegyzem meg epésen. 
Az izmaimat megfeszítve igyekszem szabadulni, de a többszörös túlerővel szemben semmi esélyem. Bevallom őszintén: most félek. Nem vihetnek be az őrsre, a rokonaim kicsinálnának, ráadásul a rendőrökkel sem stimmel valami. Mióta küldenek ki vagy húsz embert egyetlen középiskolás lány letartóztatására?  Rossz előérzetem van…
- Tényleg ezt kell tennünk, Főnök?  - szólal meg az egyik fiatalabb rendőr. Az se biztos, hogy rendőr. Lehet, hogy csak gyakornok vagy mit tudom én.
- Igen. – szólal meg az előző zsaru. – Parancsunk van rá.
- De nem a rendőrségtől! – ellenkezik egy másik.
- Nem számít, honnan van a parancs. A lényeg, hogy teljesítenünk kell. Hacsak nem akartok mind meghalni.
Az összes rendőr elhallgat. Néma csend van, szinte csak a zihálásom hallatszik. Nem értek semmit és ezektől a szavaktól, csak még jobban megrémülök.
- Miről beszélnek? Kitől kapták a parancsot?
- Neked ezt nem kell tudnod. – szólal meg egy eddig ismeretlen hang a hátam mögül.
A szívem ezerrel ver, ahogy láncok csörgését hallom, miközben az illető egyre csak közeledik. Kiráz a hideg, mikor térdre ereszkedik mellettem és hideg ujjait végigsimítja az arcélemen.
- Ne érj hozzám! – sziszegem, mire az illető az ölébe helyezi a kezeit.
- Ellenséges vagy. – mondja ezt olyan hangon, mintha ez egy rendkívül szokatlan dolog lenne.
- Csodálkozol?  Mégis ki a fene vagy te?
Nem kapok választ, még csak nem is látom az arcát a tetőtől talpig feketébe öltözött férfinak.
Az a tíz rendőr, aki eddig a földhöz szegezett, most egyként fordít az ég felé és fognak le így. A tekintetem összeakad egy sötét szempárral, amit egy függönyként előrehulló, fekete hajfüggöny fog közre, arcára árnyékot vetve.
- Mit akartok tőlem?
Nem kapok választ, csak azt látom, ahogy a rendőrök főnöke és a fekete hajú pasas egymásra néznek, mire a rendőr bólint egyet.
- Erősen fogjátok le. – hallom halk hangját. Mintha bizonytalan lenne.
A rendőrök kezei ráfeszülnek a testrészeimre, egyikük pedig befogja a számat. A szemgolyóm ide-oda cikázik, mindenhová nézek, míg végül meg nem látom az éles, tűszerű eszközt a hosszú hajú srác kezében. A szemeim elkerekednek, rángatózni kezdek és kiáltani próbálok, de a kéz a szám előtt tompítja a hangomat.
A tű az arcom felé közelít, azon belül pedig a szememhez.
- Ha nem rángatózol, talán nem lesz annyira fájdalmas. – hallom a fekete hajú férfi hangját.
A levegő fénysebesen áramlik a tüdőmben, összeszorítom a szemem és megérzem a könnyeimet. El akarom fordítani a fejemet, de lefognak, védekezésül csak a szemhéjam maradt. Ám ezt is erőszakkal szétnyitják, én pedig olyan fájdalmat érzek, mint még soha.

***

Érzem a szemét émelyítő szagát, majd a karok eltűnnek a hónom alól és a földre dőlök. Ösztönösen kapok a vérző szememhez. Nem látok semmit, ki se tudom nyitni a szemeimet, mindezektől eltekintve az ép szememből patakként ömlenek a könnyek.
- Itt végeztünk. – hallom a rendőrfőnök hangját. – A parancsot teljesítettük. Ezentúl nem a mi felelősségünk, hogy mi lesz vele.
Hallom távolodó lépteiket és érzem, ahogy a tulajdon vérem végigfolyik a kézfejemen.
- Mocskos rohadékok! – szűröm fogaimon keresztül.
Nem fordulnak hátra, legalább is a hangok alapján szerintem nem. A látásról szó sincs. Szerintem még a szemgolyómat is kikaparták a helyéről.
Nem tudom mennyi idő telt el, de szerintem végigvonszoltak a fél városon, hogy ide belökjenek két szemeteskuka közé. A fájdalom szétmarta a tagjaimat. Így még semmi sem fájt. Szó szerint beleállította azt a tűt a szemembe. És valamit bele is fecskendezett. De fogalmam sincs, mi lehetett az. Csak azt tudom, hogy ordítani tudnék a fájdalomtól. Ordítottam is. Szerintem már hangom sincsen. Sikítottam, ordítottam, mint a sakál, de senki sem jött arra, hogy megmentsen. És, amit az a tű beleállt a jobb szemembe, mintha mozdulatlanná váltam volna. Az izmaim nem engedelmeskedtek nekem, a szemeim tágra nyíltak és ömlött belőlük a vér. Könyörögtem annak a fekete hajú férfinek, hogy hagyja abba, de mintha meg sem halott volna. A rendőrök mozdulatlanul álltak, mintha egy percre az idő is megállt volna.  Aztán szép lassan elhomályosult a látásom.  Nem láttam hol vagyok, hogy éppen ki ér hozzám… Azt sem vettem észre, hogy mikor húzták ki az éles tűt a szememből.  
Hirtelen felráncigáltak a földről, aztán a folydogáló véremmel és az azzal vegyülő könnyeimmel együtt vonszolni kezdtek. Nem tudtam megállni a lábamon. És nem láttam semmit.
Megvakultam volna?  Elvették a látásomat? Vagy ez csak valami utóhatás? Egyáltalán mit csináltak velem? Miért nem látok? És miért érzem úgy, hogy kikaparom a szemem fájdalmamban?
Felhúzom a térdeimet és szorosan összeszorítom a szemem. Így csak még jobban fáj, így fojtottan felnyögök.
Hol vagyok? Miért nem jön erre senki? Akárki… Csak vigyenek el innen… vigyenek egy orvoshoz vagy egyszerűen csak öljenek meg… valaki… szüntesse meg a fájdalmamat…
Eldőlök oldalra és a vállam nekiütközik valaminek, ami aztán nagy csörömpölés kíséretében a földre esik. Zihálva tornászom vissza magam ülő helyzetemben, mikor hangok ütik meg a fülemet.
- Lehet, hogy ő az?
Ismerős hang… biztos, hogy hallottam már… csak azért nem ismerem fel egyszerre, mert nagyon nem vagyok képben…
- Andy… - nyöszörgöm, de alig jön ki hang a torkomon.

A hangok irányába fordulok és meg is hallom kiáltását.
- Ő az! Jinxx, ő az!
Ki akarom nyitni a szemem, hogy lássam, de csak az összemosódó sötétséget látom.
Andy ujjai megérintik a karomat, majd felcsúsznak a vállamra. Az egyik kezem a mellkasára csúszik, a másikkal pedig még mindig a szememet takargatom. Annyira irritál, hogy nem láthatom, de legalább már biztonságban érzem magam.
- Hogy érzed maga Elyse? – kérdi Andy gyengéd hangon. – Hé! Nézz rám!
Erre a mondatra kitör belőlem a zokogás.
- Nem tudok - rázom meg a fejem. – Nem látok!
Hangok alapján nem tudom megállapítani, mit csinál Andy, de szerintem nincs egyedül.
- Had nézzem – fonja kezét arra a csuklómra, amelyet a sérült szeme elé tartok.
Még mindig szörnyen fáj a szemem és a kezemre már majdnem rá is száradt a vér, de azért hagyom, hogy Andy elhúzza azt a szemem elől.
- Nyisd ki – hallom a hangját.
Megszorítottam Andy ingét, majd nagy nehézségek árán felnyitottam a szemem. Még mindig nem látok semmit, csak az összemosódó nagy semmit.
Viszont most nagyon örülök neki, hogy Andy itt van. Ha nem jött volna, ki tudja, meddig maradok itt. Ki tudja mi lett volna velem. Az is lehet, hogy beleőrültem volna a fájdalomba. Akármi megtörténhetett volna. De hál’ Istennek még azelőtt ideért, hogy még valami történt volna. Egy perc erejéig bevillan előttem az a portré, amit a Biersack birtoki házban láttam. Már értem miért ábrázolják Andy-t olyan nagy gőgösséggel a képen. Az csak álca. Beburkolja a hőst. Azt az embert, aki ugyan nem mindig a legkedvesebb, de igenis van szíve és, ha tényleg szükség van rá, akkor segít. Andy segített nekem. Többször is, pedig sosem kértem meg rá.
Hálát adok az égnek, amiért rokonok vagyunk.