A kirakós egy újabb darabja

10. Fejezet

Sziasztok!
Megérkezett a következő fejezet, a kerek tízes! :)) Köszönöm a majdnem 1500 megtekintést, nagyon remélem ez még csak növekedni fog! ^^ Jó olvasást! ;)



Egy jó két órával később én még mindig zakatoló fogaskerekekkel ülök a buszon Jake mellett. A fejemen szoros kötés, amit egy orvosi rendelőben adtak rám, még Cincinnatiben. Mondtam a srácoknak, hogy fölösleges még egy orvoshoz is elmenni, én ezt otthon tökéletesen el tudom látni, de ragaszkodtak hozzá.
Hál’ Istennek arról már le tudtam beszélni őket, hogy értesítsük a rendőrséget. CC ugyan makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ezt feltétlenül el kellene mondanunk nekik, én azzal érvelve, hogy az illető már biztos elmenekült és értelmetlen lenne hajkurászni egy ekkora városban, le tudtam beszélni a dologról. Így pedig már nem volt más dolgunk, csak megvenni a buszjegyeket és visszamenni Toledoba.

Hátradőlök az ülésen, a fejemet kicsit oldalra döntöm, hogy kilássak az ablakon. Most éppen a nagy semmi kellős közepén járunk, de még itt is hatalmas a forgalom. Az ég már fekete és csillagok borítják. A buszban nem igen van világítás, így még a mellettem ülő Jake-t sem látom tisztán. CC mögöttünk ül. Mikor legutóbb hátranéztem épp a telefonját nyomkodta.
Összehúzom magamon a dzsekimet, felhúzom a cipzárt és véletlenül meglököm Jake kezét, mire álmosan felmordul. Ezek szerint aludt.
- Bocs – motyogom, de már nem is hallja. Kezét összekulcsolja az ölében és oldalra döntött fejjel békésen szuszog. Táskája a lábánál pihen.
Legszívesebben én is aludnék, de akárhányszor lehunyom a szemem, meglátom magam előtt azt a furcsa alakot a tükörben és a fejem tompán lüktetni kezd.
Így csak meredten bámulom a tájat, amiből semmit sem látni. Míg hirtelen pityegni nem kezd a telefonom a zsebemben. Csodálkozva halászom elő. SMS-em jött egy ismeretlen számtól.
„A ház előtt találkozunk.”
Nagyokat pislogok. Valaki megkocogtatja a vállamat.
Hátranézek és meglátom CC arcának egy részét az ülésem és az ablak melletti résben.
- Ki írt? – mutat a telefonomra.
Gyorsan elsötétítem a képernyőt, mielőtt el tudná olvasni az üzenetet, de a feladót nem titkolom el előle.
- Andy.
- Kicsoda? – ráncolja az szemöldökét CC.
Én persze csupán feltételezem, hogy ő írt, pontosabban mondva nagyon szeretném, ha ő írta volna az SMS-t. Nagyon szeretnék beszélni vele és ki más írna ilyen rövid és egyszerű üzenetet?
- Andy Sixx. – adom a választ CC-nek. – Tudod az a srác, aki a múltkor bevitt a gyengélkedőre.
Erre a gondolatra mindig elvörösödöm, a tudat, hogy egy olyan srác cipelt végig a fél sulin, akit alig két napja ismertem eléggé… ciki.  Főleg, hogy CC most szélesen elvigyorodik.
- Ja, a tetkós csávó! Mióta lettetek ilyen puszi pajtások?
- Nem vagyunk puszipajtások! Ő az unokatesóm! – ellenkezek egyből.
- Tényleg? – fagy le a mosoly CC arcáról. – Á, pedig szép pár lettetek volna.
- Hé! – adom jelét a felháborodásomnak, de mintha meg se hallaná.
- Mit írt? – mutat újra a telefonra.
- Ööö… - kezdek el gondolkodni valami hazugságon. – Azt szerette volna tudni, hogy hol voltam egész nap. Mert… a szüleim kerestek, de nem vettem fel a telefont…
- Ja és akkor ő a postás? – kérdi CC. Jól láthatóan felhagyott az érdeklődése a téma iránt.
- Aha. – bólintok.
CC visszadől az ülésre és én is elteszem a telefont. Most már nem tudok mást csinálni, csak ülni és türelmesen kivárni, míg hazaérünk.

                                       ***

- Innen már hazatalálsz, ugye? – kérdi CC.
- Persze. – bólintok. – Hát akkor… sziasztok. Majd még találkozunk.
Már indulnék el, amikor Jake utánam szól. Megfordulok.
- Csak annyi, hogy… bocs, hogy belerángattunk ebbe. Nem tudtuk, hogy ez lesz belőle. – néz a fejemen lévő kötésre.
- Semmi gond. – mosolygok halványan. – Holnapra már nem is fog látszani.
Intek a srácoknak, ők megismétlik a mozdulatot, majd ki-ki indul a maga útjára. Kikerülöm a főteret, inkább most is a kertek alatt megyek haza. Nézem magam előtt a járdát, a fejemet lehajtva közlekedek, míg el nem érem az utcánkat. Itt már felemelem a fejemet és a szememmel az út túloldalán lévő lakásomat kémlelem. Ilyen messziről nem látom jól még az ajtót sem, ráadásul már az utcai lámpákat is lekapcsolták. A visszafele tartó út jóval több volt, mint három és fél óra, mivel elég sok dugóba keveredtünk plusz még haza is kellett sétálnom. Szerintem kb. hajlani egy óra lehet.
Átmegyek az út túloldalára és a felhajtókon keresztül igyekszem hazafelé. Kikerülöm az egyik postaládát és elérem a bérház ajtaját. Körülnézek. Sehol senki.
Kezdek fázni, így semmi kedvem itt álldogálni, viszont tudni akarom, ki írta az SMS-t.
- Mi az nem mész be?
Összerezzenek, majdnem ugrom is egyet, mire valaki halkan felkuncog a fal takarásában.
- Rohadt vicces. – morgom, miközben az illető kisétál a holdfénybe.
Dzsekije most nincs rajta, csak egy ujjatlan, fehér pólót visel. Csodálkozva nézem.
- Te nem szoktál fázni?  
- Nem vagyok az a fagyos típus. – vonja meg a vállát. – De, ha te fázol minek álldogálsz még itt kint?
Megforgatom a szemem, majd kinyitom az ajtót. Andy természetesen jön utánam. Megvárom, míg becsukja az ajtót, majd felmegyek a lépcsőn. Előkotrom a zsebemből a kulcsot meg a telefonomat. Míg utóbbival világítok, az elsővel kinyitom az ajtót.
- Nem lenne egyszerűbb felkapcsolni a villanyt? – köt belém megint Andy.
- A tulaj nem szereti, ha fölöslegesen pazarlom az áramot. – morgom a választ.
Andy nem válaszol, most inkább csöndben marad. Kinyitom az ajtót, beengedem őt, majd gyorsan be is zárok.
- Bezársz a lakásodba? – jelenik meg egy kaján vigyor az arcán.
Nem válaszolok, kikerülöm Andy-t és felkapcsolom a villanyt a nappaliban. Jó háziasszonyhoz mérten megkérdezem, kér-e valamit inni, de nemet int és egyszerűen beáll a konyha közepére. Csendben nézi, míg én a hűtőben kutatok a citromos sör után.
- Mit kerestetek Cincinnatiben? – kérdezi hirtelen, miután kinyitottam a sörösdobozt.
- Jake és CC kérték meg, hogy menjek el velük, merthogy unatkoznak. – adom a magyarázatot.
Andy idegesen kifújja a levegőt.
- Az nem jutott eszedbe, hogy elutasítsd a kérésüket?
- Dehogynem! – kortyolok bele a citromos sörbe. – De aztán felhúztak és végül belementem.
- Idióta! – vágja a fejemhez. – Mi van, ha nem vagyok ott?
- De ott voltál! – vágok vissza.
- Igen, mert az az én szobám volt! Belekeverted magad a magánéletembe, most meg viselheted a következményeit! – mutat a fejemre.
- Ez semmiség! – legyintek, majd lerakom a sört a pultra. – Inkább azt magyarázd meg mit kerestél ott.
- Ott lakom! – tárja szét a karját Andy.
- Te is tudod, hogy ez egy hülye magyarázat. – grimaszolok. – Az a vár lakhatatlan!
- De én nem vagyok ember!
- Valamilyen szinten igen! – feleselek. – Ugyanúgy enned, innod meg aludnod kell, mint nekem vagy akárki másnak!
Andy idegesen összepréseli az ajkait. Nekitámaszkodik a falnak és szorosan lehunyja a szemeit.
- Miért nem mondod el az igazat? – váltok lágyabb hangnemre. Nem akarom még jobban felhúzni, tudom, hogy azt én bánnám meg.
- Ha nem ártanád bele magad a dolgaimba most nem kellene hazudnom neked.
- Te akartál találkozni velem! – tárom szét a karomat.
- Igen, hogy megnézzem, hogy vagy. – néz rám Andy. – Láttam, hogy vérzik a fejed és családtagodhoz híven – grimaszol. – Gondoltam nem ártana leellenőrizni, hogy életben vagy-e még.
- Kösz a törődést. – motyogom gúnyosan.
Felveszem a sört a pultról és egy húzásra megiszom az összeset, aztán az üres dobozt a kukába dobom. Leveszem a dzsekimet és a nappaliba érve a kanapéra dobom. Majd reggel elrakom.
- Megkérdezhetem – megyek vissza a konyhába. Andy rám néz. – Megkérdezhetem, hogy mi volt az, ami… leütött?   
Andy látszólag mérlegeli a kérésemet, majd összehúzott szemekkel kérdéssel válaszol.
- Szerinted mi volt az?
- Hát… - vakarom meg a tarkómat. – Nem tudom… mármint… nem hiszem, hogy… emberi lény volt. Csak a tükörben láttam, mégis hozzám tudott érni.
Andy ellöki magát a faltól.
- Azt eltaláltad, hogy nem volt emberi. Bár az furcsa, hogy láttad a tükörben. – ráncolja a szemöldökét. – Egyáltalán nem lehetett volna szabad látnod.
- Hogyhogy? – húzom fel a szemöldökömet.
- Mert csak egy képmás volt. Egy árnyék, ha egyszerűbben akarod mondani. Egy ember… vagy éppen egy nem emberi lény levetített mása, ami külön életet él. – magyarázza Andy. – Szabad akarata van, de az is valamilyen szinten kötődik az eredeti… lény elméjéhez. Ezt most úgy értem, hogyha az például a te képmásod lett volna, akkor, ha te például félsz a víztől, akkor a képmásod sem akar majd a vízhez közel kerülni. Érted?
- Hát… igen… kezdem felfogni. – bólogatok.
- Na, mármost szerintem az a… lény, akinek az a lenyomata volt nem igen szimpatizál veled. Ezért is támadott meg. Úgy kellett lerángatom rólad.
Nagyokat pislogok. Félnem kellene. Tudom, hogy félnem kellene, hisz alig négy órája meg akartak ölni, ráadásul nem is egy ember. Mégis ahelyett, hogy remegni kezdenének a térdeim, inkább csak még jobban forog az agyam.
- Te tudod kinek az árnyéka volt, igaz? – nézek Andy-re. Egy kifürkészhetetlen arcot kapok válaszul. – Andy, ha tudod légy szíves mond el.
Megint nem kapok választ. Andy egyszerűen csak elnéz mellettem és kinéz az ablakon.
- Késő van. – mondja. – Le kellene feküdnöd.
- Mi…? – értetlenkedek. – Nem… nem akarok lefeküdni. Tudni akarom kinek az árnyéka volt az! Egyáltalán nem kellene még lefeküdnöm, nem is vagyok álmos!
- Ezen könnyen segíthetünk.
Továbbra is értetlenül bámulok Andy-re, mígnem erős fáradtság nem áramlik szét bennem. Már nem vágyom másra csak egy puha párnára, meg egy kis alvásra. Andy alakja homályos lesz előttem, majd megérzem kezét a hátamon, aztán mintha máris az ágyban feküdnék…

                                    ***

Kavarog a fejem, még egyáltalán nem aludtam ki magam. A nap mégis ezerrel világít, amin eléggé meglepődök. Októberre nem igen jellemző a napos idő.
Kitakarózom, és kómás fejjel felállok az ágyról. A lábamról eltűnt a cipő, de a szakadt gatya és az ujjatlan fehér pólóm még rajtam van. Ruhástól feküdtem volna le?
Dehogyis feküdtem le ruhástól!
Kicsit homályosan, de beugranak a tegnap esti történések. Andy magyarázata és az a hirtelen jött fáradtság. Az biztos, hogy az ember nem lehet ilyen álmos egyik percről a másikra. Ráadásul ki volt velem?
Andy…! Csak találjam meg, addig nem menekül, míg el nem mondott mindent!
Fortyogok a dühtől, míg a szekrényemhez trappolva elő nem rángatok egy egyszerű fekete pólót és egy sötét farmert. Magamra rángatom őket, a fürdőbe érve, leveszem a kötést a fejemről és mivel a seb még eléggé látszik, a hajamat úgy csinálom meg, hogy ezúttal a homlokom bal oldalát takarja.
A nappaliban felkapom magamra a bőrkabátomat, majd gyors leellenőrzöm, hogy a zsebébe van-e a telefon. A cipőmet az előszobában találom meg.
Gyors bezárom az ajtót, majd letrappolok a lépcsőn. Kivágom a bejárati ajtót és már indulnék el az utcán, mikor egyszerre vagy öt rendőr állja el az utat. Értetlenkedve nézek rájuk.
- Maga Elyse Freeman? – kérdezi az egyik.
- Igen. – felek óvatosan.
- Igazolja, hogy a tegnapi napot Cincinnatiben töltötte és jóval éjfél után ért csak haza?
- Igen…
- Egyedül ment Cincinnatibe?
- Nem… két barátom is velem jött…
- Értem. – biccent a rendőr. – Akkor viszont kénytelen vagyok bevinni önt és a barátait az őrsre, csendháborítás és illetéktelen területekre való behatolás miatt.
- Tessék?!