A Biersack Birtok

9. Fejezet

Sziasztok!
Íme, meghoztam a következő fejezetet! Köszönöm azt a sok megtekintést, ez bizonyára azt jelenti, hogy olvassátok. :) Mármint remélem így van. És remélem ezentúl is így lesz! ^^ Jó olvasást! ;)



- Ti be akartok ide menni?
- Naná! Tök para lehet belülről! Pókháló mindenhol…
- Félig lejött tapéta…
- Korhadt padló…
- Öt centi vastag por…
- Nektek az agyatokra ment az a rengeteg horrorfilm!
Jake és CC egymásra néznek, majd megint röhögni kezdenek.
- Csak nem félsz? – vigyorog rám Jake. – Te, aki még a temetőbe is betörtél egy régi kripta miatt!
- Az eleve nem volt jó ötlet! – ellenkezem.
- Mégis belementél! – csatlakozik CC.
Elakadt nyelvvel keresem a szavakat. Rossz előérzetem van a várral kapcsolatban, de azok után, amiket átéltem ez nem is csoda. Jelenleg a félelem beszél belőlem. Nem akarom, hogy Jake és CC is úgy járjanak, mint Elias. Viszont mi van, ha ez csak egy egyszerű, régi vár? Vagyis annak a maradványa… Tényleg ennyire gyáva lettem?
- Na, jössz vagy maradsz? – indul el Jake az ajtó felé.
Nincs sok kedvem bemenni. De ahhoz sincs kedvem, hogy itt kint ácsorogjak.
- Megyek. – sóhajtok mérgesen.
Követem a srácokat a ledeszkázott ajtóhoz. Nagy erőfeszítéssel sikerül akkora rést csinálnunk a deszkák között, hogy mind beférjünk rajta, de mielőtt bemásznánk, Jake mindegyikünknek az egy zseblámpát, amit a táskájából halászott elő. Ő aztán felkészült erre…
CC megy előre, aztán én préselem át magam a deszkák között, végül pedig Jake. Egy sötét szobában találjuk magunkat. A padlóról por száll fel, ahogy lépkedünk. Felkapcsoljuk a zseblámpákat.
Egy tágas kis előszobának mondanám. A fal mellett pókhálóval bevont gyertyatartók, meg állványok állnak, a gyertyacsonkokon még látni a lefolyó viasz nyomát. Az ajtó mellett két cserép van, de virágot már nem látni benne, csak néhány szinte szürkére hervadt levelet meg virágszirmot a berepedezett föld tetején. Ahogy előre nézünk, egy boltívvel elválasztott nappalit látunk. Közelebb érve feltűnnek előttünk az ősrégi fotelek meg a hosszú kanapé és a közöttük elhelyezett szőnyeg. Mindent pókháló fed, a szőnyegre rá sem lépek annyira poros.
- Hogy hogy megtartották a berendezést? – hallom meg Jake hangját, mire önkéntelenül is összerezzenek. – Minden tök jó állapotban van, simán el lehetett volna vinni felújítani.
- Lehet, hogy jobbnak tartották nem felbolygatni ezt a helyet. – jön CC válasza, majd a zseblámpájának fényét követve meglátom őt a kanapé háttámlája mögött.
A zseblámpával próbálok még jobban körülnézni, mikor a fény egy poros lépcső legaljára esik.
- Srácok! Itt fel lehet menni!
Mindhárman a lépcső felé fordulunk. Az egész kastély recseg- ropog, de nyílván csak azért, mert már rég járt benne ember. Elég fura. És ijesztő. A szívem a torkomban dobog, tényleg szörnyen gyáva vagyok. De úgy el tudom fogadni. Nem kéne még több barátot elveszítenem.
- Szerintetek mi lehet ott fent? – kérdi Jake a bal oldalamon.
- Nyílván a hálószobák. – felelem.
- Honnan veszed? – néz rám Jake.
Vállat vonok.
- Tippelek.
- Nézzük meg! – mondja CC, majd el is indul a lépcső felé.
- Óvatosan haver. Ezek a lépcsők több mint negyven évesek. – szól figyelmeztetően Jake.
Én szinte lábujjhegyen megyek fel a lépcsőn és ahányszor meghallok egy nagyobb reccsenést, mindig megállok. A zseblámpákkal világítunk, hogy azért lássuk is hová megyünk. A lépcső elég magas, de legalább nem omlik össze.
A lábunk a szőnyeget érinti, mikor elérjük az első emeletet. Ez egy hosszú folyosó, plusz még két ajtó a jobb- és baloldalon. Nyílván újabb folyosó van mögöttük.
- Na, most merre? – kérdi CC.
Épp válaszolni akarok, amikor mindhárman a folyosó vége felé kapjuk a fejünket. Abba az irányba, ahonnan a halk koppanás hallatszott.
- Mi volt ez? – suttogom a torkomban dobogó szívvel.
- Nem tudom. – kapom a választ CC-től. – Talán nem vagyunk egyedül…
- Ne már srácok! – szól közbe Jake. – Most komolyan ki lenne itt rajtunk kívül? Talán egy szellem?
Egyikünk sem válaszol. Sőt, nekem van egy olyan érzésem, hogy Jake rátapintott a lényegre.
Ha ez tényleg a Biersack Birtok, akkor lehetnek szellemek. Nem is egy. Elvégre itt gyilkosság történt.
- Szerintem menjünk innen. – suttogom a srácoknak.
- Nehogy most ijedj be! – szól rám Jake. – CC te se!
- Én nem félek, csak elővigyázatos vagyok. – mondja a kifogást CC.
- Ugyan már! Mindketten beijedtetek! – mutat ránk Jake. A kezemben remeg a zseblámpa, tehát ezt nemigen tudnám kimagyarázni. – Hallottunk egy koppanást erre már futnátok!
- Hé, én nem vagyok gyáva! – szól közbe idegesen CC.
- Akkor bizonyítsd be! – vágja rá Jake. – Kössünk fogadást!
- Srácok én ezt nem tartom valami jó ötletnek… - szólok közbe, de CC úgy vág a szavamba, mintha ott se lennék.
- Rendben! Elyse-el elmegyünk a folyosó végéig és bemegyünk az utolsó ajtón! Körülnézünk, és bizonyítékképpen még hozunk is neked valamit!
- Oké. De nem mehettek be ugyanabba a szobába! – mondja Jake a feltételeit.
- Mi? – szólok közbe megint. – Ez hülyeség! Én nem egyeztem bele!
- Oké! – szól közbe megint CC. Komolyan lát ez engem egyáltalán?! – Húsz perc múlva jövünk!
- Sok sikert! – vigyorog ránk Jake.
- Én ezt nem csinálom meg! – ellenkezek megint.
- De igen megcsinálod! – fordul felém CC. – Gyerünk!
Azzal megragadja a csuklómat és a zseblámpáját előre tartva indul meg a folyosón. Ellenkezni szeretnék, de aztán mégis hagyom, hogy maga után húzzon. Ha nem húzna előre, szerintem nm is mennék. A térdeim már most úgy remegnek, hogy csoda, hogy nem esek össze.
CC konokul előre szegezi a tekintetét, én viszont a falakat bámulom. A piros alapú, arannyal átszőtt tapétán megannyi portré lóg, s majdnem mindegyiken ugyanazok az emberek vannak. Egy magas férfi, egy nő, gyönyörű uszályos ruhában és egy kisfiú. Aztán egy másik portrén már inkább két férfi van és egy nő.  A Biersack család. Andy is rajta van a képeken. Csak ilyen messziről nem látom jól.
A lábaimat kényszerítem a továbbhaladásra, mígnem CC olyan hirtelen áll meg, hogy nekiütközöm a hátának.
- Gyerünk, tied az az ajtó, enyém ez! – mondja, majd balra fordul és kinyitja az ő ajtaját.
Az enyém egy sötét fából készült, arany felirattal ellátott ajtó. A zseblámpával világítom meg a feliratot, de olyan poros az ajtó, hogy nem tudom elolvasni.  A kezemmel letörlöm a port, de még ez sem segített rajta sokat. Hunyorítva próbálom kibetűzni a szavakat az ajtón. Ugyanaz… mindenhol ő.

„Andrew Biersack”
Felébred bennem a jótét lélek, hogy talán nem kéne bemennem ide. Mi lenne, ha itt kint ácsorognék, míg CC odavan, majd amikor kijön, úgy tennék, mintha már bementem volna? Nem az nem jó. Jake-nek is vinni kell valami bizonyítékot.
Felsóhajtok, majd lenyomom a kilincset. Egy eléggé sötét szobában találom magam. Bal oldalt egy hatalmas ablak van, betört üveggel, így az arcomat megcsapja a kellemes huzat, mikor belépek. A vöröses függöny, kifakulva leng a beáramló szélben. A zseblámpát akár le is kapcsolhatnám, elvégre kint még csak alkonyodik. A nap már majdnem elbújt a horizont mögött, de még enyhén szólva világos van.
A talaj itt is poros padló, az ajtó előtt egy díszes szőnyeggel. A szoba nagy részét a díszes ágy foglalja el, fehér ágytakaróval és további díszes párnákkal.
Balra egy hatalmas szekrény, tőle jobbra pedig egy kis asztalka van, rajta mindenféle papírral meg egy ősrégi tintatartóval. Az asztal mellett egy teljes alakos tükör, a sarokban egy könyvespolc, mellette egy fotellal. A falon pedig egy hatalmas portré.
A zseblámpát kikapcsolva lépkedek a portréhoz. Eláll a lélegzetem. Olyan nincs, hogy ez ő lenne. Kivéve talán azt a komor tekintetet. Fekete öltönybe bújtatott kezét összekulcsolja maga előtt, míg fejét büszkén megemeli. Hollófekete haja rövidebb, mint most, de majdnem ugyanaz. Szemei ridegen merednek a portré szemlélőjére, ezúttal rám. A testtartásából sugárzik az előkelőség, a gőgösség. Ebből a szempontból talán változott valamit. Habár én nem tudhatom. Negyven évvel ezelőtt én még sehol sem voltam.  
Leveszem a tekintetem a portréjáról, majd a kisasztalra nézek. Előtte egy díszes háttámlájú, fából készült szék áll. A tintatartóval már eddig is szimpatizáltam, nem hiszem, hogy baj lenne belőle, ha elvinném. A zseblámpát lerakom az asztalra. A kezembe veszem a tintatartót, majd alaposan megvizsgálom. A tinta bele van száradva, elég büdös szaga van, de ha lepucolnám, esetleg kifényezném, talán még vissza is nyerné régi pompáját.  
A zseblámpáért nyúlok, amikor belenézek a tükörbe. Megdermedek, a vér kifut az arcomból. A tükör szerint nem csak én vagyok a szobában. Mögöttem egy sötét alak áll, szorosan a teste mellé zárt karokkal.
A tüdőmből kiszökik az oxigén és rémülten fordulok meg, de mögöttem nincs senki. Senki. Egy árva lélek sem. De mikor visszanézek a tükörbe, megint ott van. Arcát nem látom, csak az elővillanó, fehér fogsorát, miközben gúnyos vigyorra húzza a száját. Kezét magasra emeli, valami megcsillan a kezében. Nem tudok reagálni, nem értem mi ez az egész. Elméletben nem láthat, hiszen nem létezik…
Mégis, mikor előrelendíti a kezét, a halántékomban erős fájdalom keletkezik, s egy pillanatra minden elsötétedik előttem. Érzem, ahogy a tintatartó kiesik a kezemből, miközben a fejem erősen koppan a padlóval és a kezem a hasam alá szorul. A padló belereccsen az esésembe. Zúg a fejem és bár kissé zavaros, de tudom, hogy az az alak még itt van. Jake meg CC pedig odakint.
Halk puffanások sorozatát hallom. Még valaki bejött a szobába.
A halántékomra szorítom a kezem és próbálom kinyitni a szememet. Minden összefolyik, a plafon mintha tekeregne a szemem előtt. Szaporán pislogok, de ettől csak fájni kezd a fejem, amit most elfordítok oldalra. A tintatartó tőlem pár centire fekszik. A markomba zárom, majd az alkaromra támaszkodva próbálok felülni, de mintha az egész szoba hullámzana. Hányingerem van és szörnyen szédülök. A fejem visszaesik a padlóra, aztán valaki fölém hajol.
- Már megint te… - motyogom, mikor ki tudom venni ki az.
Kezét becsúsztatja a hátam alá, majd segít felülni, aztán rögtön talpra rángat. Fejét folyamatosan jobbra-balra forgatja, miközben az ajtó felé taszigál. Kilök az ajtón, amikor valami megragadja a kezemet és visszaránt. Olyan erővel húzott hátra, hogy nekiestem az ágy rácsos végének. A kezemmel támaszkodtam meg, hogy ne boruljak megint a padlóra, míg valami meleg folyik végig a fejem oldalán. Bele sem merek gondolni mi az.
Feltápászkodom, majd hagyom Andy-nek, hogy megint megragadja a karomat és kilökjön az ajtón.
- Fuss, gyerünk! Tűnjetek el innen mind a hárman!
Futólépése kezdek, végigrohanok a sötét folyosón, majd mikor a lépcsőnél megtalálom Jake-t és CC-t, egyből karon fogom mindkettő és lerángatom őket a lépcsőn. Nem nézek a lábam elé, többször megbotlom, egyszer majdnem leborulok.
- Elyse, mi van veled? – kérdezi CC, mikor keresztülráncigálom őket a nappalin.
- Neked vérzik a fejed! – mondja ijedten Jake. – Elyse!
Nem méltatom őket válaszra, mindkettőt a bedeszkázott ajtóhoz rángatom, majd gyorsan keresztülmászunk a kis résen, amikor újabb puffanást hallunk magunk mögül.
- Mi volt ez? – fordul meg CC, mikor már a váron kívül vagyunk. – Tényleg nem voltunk egyedül? – fordul felém.
A homlokomra szorított kézzel megrázom a fejem. A tintatartót, amit mindeddig a kezemben szorongattam, most a dzsekim zsebébe süllyesztem.
- Mi a fene történt veled? – jön oda hozzám Jake. A kezemet elveszi a homlokomtól. Arca fájdalmas grimaszba torzul.
- Majd elmondom – rázom le magamról a kezét. – Most tűnjünk el innen!
- Nem kellene hívni a rendőrséget? – szól közbe CC. – Megtámadtak, nem?
Zihálva pörög az agya, hogy erre most mit kéne válaszolnom. Nem tudom mi volt az. Csak a tükörben láttam, amúgy nem. Aztán meg Andy is itt volt, ő meg eleve…
- N-nem tudom – adom az értelmetlen választ.
- Mi az, hogy nem tudod? – idegeskedik Jake.
- Nem mindegy, csak tűnjünk el innen! – kiabálok rá.
Ez hatott. Jake megdöbbent arccal, de megfogja a kezemet és CC-vel együtt a hatalmas bozót felé indulunk, hogy újra visszakerüljünk a városba.
Én pont ettől tartottam. Hogy majd megint történik valami ehhez hasonló, amit nem tudok majd megmagyarázni. A fejemben újra meg újra lejátszódik Andy rémült hangja és az a furcsa alak a tükörben. Mégis mi volt az? És mit keresett itt? Talán… Jake mégsem volt olyan pontos? Talán itt tényleg nincsenek szellemek… hanem ez valami több?