Fulladás

14. Fejezet

Sziasztok!
Elnézést kérek a pár napos késésért, elég sűrű hétvégém volt, ma meg még nyílt napon is voltam. :3 Viszont ennek köszönhetően szabad lett a keddi napom többi része, szóval hoztam nektek egy újabb részt, amelyben már Andy szemszögéből is láthatunk néhány dolgot. :) Remélem tetszeni fog, jó olvasást! ;)


~Andrew Biersack~

Feszülten dobolok a padom szélén, miközben a tanárnő feladja a házi feladatott. Szörnyen régen voltam utoljára suliban és közben el is felejtettem, milyen rohadt unalmas. Ráadásul még cuccaim sincsenek, így csak papírokra írom fel a dolgokat. Már, ha felírom őket.
Megszólal a csengő és már állnék fel nagyot sóhajtva, mikor a tanárnő, még tovább húzza a mondatát. Idegesen dobom vissza magamat a székre és várom meg, míg befejezi a mondanivalóját, aztán felpattanok, a vállamra veszem a táskámat és a terem ajtaja felé veszem az irányt, amikor azon hirtelen beront egy lány fekete hajzuhataggal. Majdnem nekimegy az egyik padnak, félrelök egy srácot az útjából, majd lélekszakadva lefékez előttem. Haját hátracsapja az arcából, én pedig meglátom Ella riadt tekintetét.
- Andy! Most azonnal jönnöd kell! – zihálja. Alig kap levegőt. – Elyse… az osztályban…
Egy kukkot nem értek abból, amit mond, úgy zihál.
- Ella! Nyugi. – teszem a kezem a vállára. – Fújd ki magad. Mi történt Elyse-el?
- Elájult! – vágja rá egyből Ella, eszében sincs hallgatni rám és lenyugodni. – Elaludt az órán, össze-vissza beszélt, sikítozott, leesett a székről, aztán nem sokkal azután, hogy magához tért elájult! A szülei már itt vannak érte, de nem hajlandó sehová se menni velük, amíg nem beszélt veled!
Összeszűkül a szemem. Elyse-nek rémálma volt, méghozzá elég szörnyű, a hallottak alapján és mindenáron beszélni akar velem. Biztos nem csak hülyeségből mond ilyeneket…
- Hol van most? – fogom meg Ella vállait.
- Az orvosiban.
Nagy léptekkel követni kezdem Ella-t. Nem érdekelnek a többiek, akármit is reagálnak arra, hogy kis híján fellököm őket, csak nyomulok előre a tömegben Ella után. Nagyon rossz előérzetem van…
                                 
~Elyse Freeman~

Remeg a kezem idegességemben és félelmemben. A nővér szerint szigorúan az ágyban kéne maradnom, de nem bírom ki fel-alá mászkálás nélkül. Alig két perce elzavartam innen mindenkit, Ash pedig elküldte Ella-t Andy-ért. Igaz, csak annyit mondtam Ash-nak, mikor már harmadszorra fogott vissza, mikor ki akartam rontani innen, hogy ez egészen biztos nem hétköznapi álom volt, sőt abban sem vagyok biztos, hogy álom volt. A srác egyből kapcsolt, majd pár percre rá teljesen egyedül is maradtam.
Mikor magamhoz tértem az egyik ágyban, még mindig éreztem a pólómon az ajtóból ráfröccsent vért, de aztán kiderült, hogy csak jég az, mivel elég rendesen bevágtam a gyomorszájamat az asztal sarkába.
Most pedig ezzel mit sem törődve teszem meg, a ki tudja már hányadik körömet a szobában, mikor hirtelen nyílik az ajtó.  Hallom anyu kiabálást, Jake nyugtató szavait, majd gyorsan bevágják az ajtót, én pedig ezzel egy időben megfordulok, és Andy elé rohanok.
Összeszorított szemekkel vetem magam a nyakába és igyekszem visszafogni az ismét előtörő könnyeimet. Akárhányszor csak bekönnyeztem a jobb szemem mindig sajogni kezdett és akármit csináltam, nem tudtam elmulasztani a fájdalmat. Az arcomat Andy vállába temetem és igyekszem lenyelni a zokogást. Hihetetlenül jól esik, mikor a srác karjai körbeölelik a derekamat és egy csöppet talán még maghoz is szorít.
- Mi történt? – hallom Andy szavait közvetlenül a fülem mellett.
Nagy nehezen elengedem a srác nyakát és csendben szipogok egyet. Andy azonban továbbra sem enged el, kezeit a vállamra simítja.
- Nem tudom – rázom a fejem szapora szipogások közepette. A könnyeim utat törnek maguknak, a szemem elkezd fájni. – Én... álmodtam. Azt hiszem.
Andy szemei úgy méregetnek, mint egy gyakorlott orvos a betegét. Belenéz a szemembe és hirtelen lefagy.
- Mi az? – kérdezem ijedten, mivel egyik pillanatról a másikra még a keze is lehullik a vállaimról.
Úgy mered rám, mint a rémült zsákmány a ragadozóra, habár egyáltalán nem értem, mitől riadt meg ennyire.
- Andy mi…? – kezdem, ám a srác egyre csak hátrálni kezd.
Könnyes szemekkel lépek utána és már majdnem elérem a kezét, mikor szinte az egész testemet rikító piros vér lepi el, majd Andy összeesik. Felsikoltok, látom a srác testéből szétáramló vért a földön, ahogy máris a bokámig ér. Mégis mi a franc történt? Az nem lehet, hogy… Andy…
Nem kapok levegőt, mintha valaki erővel összepréselné a tüdőmet. A könnyeim patakokban folynak, ahogy a földön fekvő rokonomat lassan ellepi a vér, míg végül teljesen elmerül benne. Mint egy hisztis kislány, a szám elé kapom a kezemet, majd olyan hirtelen határozom el magam, hogy még én is megijedek magamtól. Veszek egy mély levegőt, majd fejjel előre belevetem magam a vörös vérbe.

Egyszerre olyan érzésem lesz, mintha zselében úsznék. A lábaim és a karjaim nehezen mozognak, a szememet nem tudom kinyitni. Viszont akármerre kapázom, nem tudok megérinteni semmit sem, sőt, mintha inkább engem fognának körbe.
Nem kapok levegőt, a körülöttem lévő vérvörös massza, mintha egyre inkább össze akarna nyomni. Mozogni akarok, de a kezem a testem mellé szorult, a lábamat pedig nem is érzem. A látásom elfeketedik, a fejem zúg és nem látok semmit csak a sötétséget.
Én is meghalok. Vagy megfulladok vagy összenyom a vér. Esélyem sincs ellene. Hiába biztatnak az ösztöneim a levegővételre, nem sikerül. Sőt, amikor megpróbálkozok vele, mintha magából a vérből lélegeznék be egy keveset. Fuldoklom. És Andy hangját hallom.
- Vegyél levegőt!
Egészen közelről szólal meg. Lehet, hogy már a fejemben beszél? Már meg is haltam? Nem tudom, mi történik. Lehetséges, hogy valaki eddig kibírja levegő nélkül?
- Elyse mi lesz már?! Elyse!
Érzem magamon a kezét. Képzelődöm. Vagy csak a halál játszik velem.
- Vegyél már levegőt!!!
Olyan érzésem van, mintha a vér rátapadna a bőrömre és egyszerre fázni kezdek. A karom mintha hideg jégen feküdne, s valami örökösen rázza a vállamat. Forgok a vérben, a vörös tenger, mintha ide-oda dobálna, miközben Andy hangján szól hozzám.
- Elyse!!!
Érzem a szememet, megrebben a szempillám. Kinyitom a számat és egyszerre levegő tódul a tüdőmbe. Fuldokolva felpattan a szemem, majd előre dőlök és a hideg csempére könyökölök. Még élek. És vért köpök.
- Na végre…!
- Úristen!
- Hál’ Istennek…
Káprázik a szemem, foltokat látok. De legalább lélegzem. Mintha éppen most jutottam volna a felszínre, miután a tenger legmélyére süllyedtem. Könnyek gyűlnek a szemembe az ijedtségtől. Érzek egy kezet a hátamon és most nem érdekel, ki van még itt rajta kívül, sírva Andy mellkasához bújok. Ujjaimmal megmarkolom a dzsekijét a hátán, miközben szapora légzését érzem. Mint egy merengő ember, aki azt se tudja hol van, tétován ölel körbe a karjával, majd simogatja meg a fejemet.
- Jól van kicsim, semmi baj – érinti meg egy a vártánál puhább kéz az enyémet. Anyu sírástól elcsukló hangját hallom. – Semmi baj…
Motoszkálást hallok, de a sírást nem bírom abbahagyni. Alig pár perce még biztos voltam benne, hogy meghalok…
Szipogva felemelem a fejem és Andy-re nézek. Lehet, hogy csak az én könnyeimtől van, de mintha nedves lenne a bőre a szeme környékén…
- Mi történt? Mi volt ez? – tör rám egy újabb roham, s kénytelen vagyok a homlokomat a vállának dönteni.
- Megkérdeztem tőled, mi történt, emlékszel? – hallom Andy válaszát. Halványan bólintok. – Igen, adtál is rá választ. Csak a mondatod közepénél hirtelen homályos lett a tekinteted. Összecsuklottál és sikítoztál. Erre jöttek be a többiek.
- Akármit csináltunk veled, nem vettél levegőt! – hallom meg Ella elcsukló hangját. – Már-már azt hittük megfulladsz…! – kezd el sírni.
A síró lányt a mellette térdelő Ashley karolja át és próbálja megnyugtatni. Nem tudom, mióta vannak ilyen jóban, de úgy tűnik, bíznak egymásban.
Ash mellett Jake térdel a gyengélkedő padlóján és temeti arcát a tenyerébe. Most vagy sír, - amit nehezen tudok elképzelni – vagy ennyire megkönnyebbült. Rajtuk kívül még Andy van itt és a szüleim.
- Mi történt veled kislányom? – kérdezi apu, akinek férfi létére tényleg könnyes a szeme.
- Nem… nem tudom – szipogom. – Én nem ezt láttam.
- Hogy érted? – néz rám anyu. – Mit láttál…?

Veszek néhány mély levegőt, hogy meg tudjak nyugodni. Nem akarom elmondani a szüleimnek mi történt, de Andy-nek tudnia kell róla. Hallucinációim vannak, amik kihatnak a testemre. Mármint, ki hallott már olyat, hogy valaki elájul, azt álmodja, hogy megfullad, és tényleg nem vesz levegőt? Ez egész egyszerűen képtelenség!
Nem tudom, mit mondjak, ezért inkább csak összepréselem a számat és Andy felé fordulok. Nem az arcát, hanem a mellkasát nézem magam előtt és igyekszem újabb könnyeket fakasztani a szememből.
Egy ideig senki sem szól semmit. Míg végül…
- Szerintem nem ártana szívnod egy kis friss levegőt – mondja Andy.
Felhúz a földről, majd a vállamat átkarolva szó nélkül az ajtó felé fordul.
- Már ne haragudj! – szól utánunk anya hisztis hangon. – De ő az én lányom!
Andy megtorpan, velem együtt, majd hátra sem nézve ennyit mond.
- Ma este nálam alszik.