Álom vagy valóság?

13. Fejezet

Sziasztok!
Íme a 13. fejezet! :D Remélem várátok már, mert bevallom, több, mint 2 óra alatt írtam ezt a World-ben több, mint 5 oldalt. xd Szóval remélem tetszik és a következő résszel is igyekszem majd. :) Jó olvasást! ;)



Elsőre fogalmam sincs, mit kellene mondanom. Belenézek Ash szemébe és látom benne, hogy magyarázat nélkül is tudja, mi ez az egész, hiszen régebbről ismeri Andy-t, mint én, de az én számból akarja hallani az igazat. Ha Ella-ra nézek, az ijedtség és az értetlenség köszön vissza. Szegény lány annyi dolognak lett kitéve, aminek a felét nem érti, csoda, hogy még nem roppant össze idegileg. Ráadásul eleve azért jött ide, hogy beszéljen velem és bocsánatot kérjen. Pedig azt nekem kéne.

Én voltam az, aki elhallgatta előle a dolgokat és nem avatta be a történtekbe, pedig megérdemelné, hogy tudjon róluk. Ő az egyetlen rajtam kívül, aki látta a temetői eseményeket és nem veszett nyoma. Neki van a leginkább joga ahhoz, hogy engem számon kérjen.
- Tudni akarjátok mi történt? – nézek rájuk. Szinte egyszerre bólintanak.
Vetek egy pillantást Andy-re, aki a falnak dőlve, zsebre dugott kézzel áll és mogorva tekintettel méregeti a vendégeimet. Van egy olyan érzésem, hogy nem fog megállítani, ha én itt most kitálalok.
Veszek egy mély levegőt, leveszem a jeget a szememről és beszélni kezdek. Elmondok Ella-éknak mindent. Tényleg mindent. Ott kezdem, hogy mi történt ma, vagyis lassan tegnap velem, hogy majdnem egy napon keresztül szenvedtem és szemeteskuka között nulla látással és iszonyatos fájdalommal. Elmondom, hogy Andy hozott haza, aztán azt is, hogy, az alak, akit a temetőben láttunk és, aki elvitte Elias-ékat is Andy volt. A srácok gondolatára egy pillanatra összeszorul a szívem és beletelik kis időbe, mire folytatni tudom a mondandómat. Elég sok idő eltelt már azóta, hogy Elias-t elvesztettem és még mindig szörnyen hiányzik. Rögeszmémmé vált, hogy kiderítsem, mi folyik itt és, hogy megmenthessem őt. Természetesen ezt is elmondom a srácoknak, de a legjobban Andy reakciója lep meg. Kezét kihúzza a zsebéből és idegesen megigazítja magán a dzsekit. Kerüli a tekintetemet, pedig nagyon örülnék megnyugtató pillantásának.
Elmondom Ella-éknak, hogy voltam a Biersack Birtokon Jake-el és CC-vel és, hogy mit láttam ott, hogy Andy magyarázata szerint mi volt az a valami és, hogy Andy ott is megmentette az életemet.
Ash szó nélkül, mellkasa előtt keresztbe font kézzel hallgat, míg Ella hol elszörnyülködik, hol pedig olyan fejet vág, mintha kételkedne az épelméjűségemben. Mégsem szakít félbe egyikük sem, így gyakorlatilag ledarálom ennek az egy hétnek az eseményeit vagy húsz perc alatt. Mikor végzek a mondókámmal, hangosan kifújom a levegőt és a számat harapdálva nézek a srácokra.
- Jól tettem, hogy akkor nem segítettem neked. – jegyzi meg epésen Ash. – Legalább kimaradhattam a hülyeségeidből.
Értetlenkedve nézek rá, ez a mondata nem volt valami meggyőző.
- Akkor most… hiszel nekem? – kérdem.
- Aha – mondja egyszerűen. – Itt az ideje, hogy beszálljak a buliba. – vigyorodik el. Most látok tőle először ilyet.
Bólintok és halványan elmosolyodom, majd Ella felé fordulok.
- És te?
A lány meglepetésemre ijedten néz Ash-ra, aki határozottan bólint.
- Hihetsz neki.
Ella újra felém irányítja a tekintetét. Nyitja a száját, hogy mondjon valamit, aztán helyette inkább csak viharosan átölel.
- Már értem, miért nem mondhattad el! – kezd el szipogni.
- Nehogy elbőgd magad! – szólal meg Ash. – Nem bírom a bömbölő lányokat.
Ella elenged, majd gyorsan megtörli a könnyeit.
- Bocs. – mosolyodik el.
- Na, megnyugodott a kicsi szíved, hogy beszélhettél vele? – kérdi Ash.
Ella bólint, majd feláll a kanapéról.
- Mentek is? – kérdem és én is felállok.
- Holnap suli! – nyújtózkodik Ash és Ella is rám mosolyog.
- Te bemész a tanításra? – nézek nagy szemekkel a srácra.
- Tudod, én nem vagyok olyan kis lógós, mint egyesek. – vigyorog rám, majd Ella-t követve az ajtóhoz sétál, kitereli rajta a lányt, köszönnek aztán a halvány mosolyomtól kísérve el is mennek.
- Végre – sóhajt Andy. – Azt hittem, már sosem mennek el.
- Ne legyél már ilyen! – szólok rá. – Ők a barátaim.
- Látszik. – húzza el a száját Andy. – Egyik se normális.
- Hé! – kiáltok fel méltatlankodva. Andy felkuncog, majd ő is odasétál az ajtóhoz. - M-mi, te is mész?
- Aha – bólint a srác. – Holnap nekem is suli van.
- Mi?! – tátom el a számat. – Ne mond, hogy meggyőzted a dirit!
- Pedig de! – kacsint Andy.
- Hogy csináltad?
- Holnap találkozunk Elyse! – nyitja ki az ajtót. – Ne felejtsd el letakarni valamivel a szemed!
- H-hé! – kiáltok utána, de az ajtó már csukva van.
Széttárt karral állok a szoba kellős közepén. Dühösen fújok egyet, majd átvonulok a fürdőbe. Lezuhanyozom, majd a konyhában vizes borogatást rakok a fejemre és úgy fekszem le aludni.

***

- Hát te? – támaszkodik neki a padomnak. – Le mertem volna fogadni, hogy nem leszel itt. Tudtad, hogy ez a matekóra kétszer 45 perces?
- Rohadt nagy poénnak gondoltad ezt, igaz? – grimaszolok.  
Ash egyszerűen figyelmen kívül hagyja a megjegyzésemet. Újabban mindig ezt csinálja. Beszólogat, aztán mikor visszaszólok süketet játszik. Talán ezzel is erősíti magát lelkileg, hogy meg tudja őrizni a suli rossz fiúja címet.
- Szóval? – fut neki újra. – Mi késztetett eme nemes cselekedetre? Csak nem Biersack? – grimaszol.
- Pedig de. – bólintok és a táskámhoz nyúlok, hogy elővegyem a füzeteimet. – Akár hiszed, akár nem miatta vagyok hajlandó végigülni a dupla matekot. – csapom le a cuccaimat az asztalra.  
Ash mártírarccal megrázza a fejét.
- Nem értem a lányokat. Randizni mentek, vagy mi van?
- Ő az unokatesóm! – csapok az asztalra. Az osztályból többen emelik rám a tekintetüket, majd rémülten közelebb húzódnak egymáshoz.
- Vigyázz, még a végén szólnak a dirinek, hogy megint dühkitörésed van. – vigyorog gúnyosan Ash.
- Hidegen hagy. – morgom. – Ide figyelj, utoljára mondom el. Andy-vel rokonok vagyunk, nem pedig Kate Moss és Pete Doherty! Igazán lekophatnál végre!
- Jó, na, nyugi! – emeli fel Ash a kezét védekezően. – Igazán nem akartam megsérteni az érzéseidet.
- Purdy, kérem, üljön le a helyére!
Ash-al mindketten egyszerre kaptuk a hang irányába a fejünket. A matektanárunk, Mr. Red állt a tanári asztal mellett, szokásos kockás ingében és a fél fejét takaró szemüvegben. Ash-al eléggé elragadhattuk magunkat, ha még a tanárt sem vettük észre. Vagy Mr. Red ennyire halkan jár…
Ash még küldött felém egy grimaszt, aztán két sorral arrébb ment és ledobta magát egy üres padba.
Én még gyorsan elővettem a tolltartómat, aztán vetettem egy pillantást az ablakra. Az egyetlen jó dolog a suliban, hogy az ablak mellett ülök. Innen pont látni a hátsó udvaron a fákat. És csak azokat, nem pedig a mellette lévő focipályán ugráló idiótákat. Szerettem nézni a beborult eget és a fákat a narancssárgás leveleikkel. A táj mindig megihletett a rajzoláshoz, így könnyedebben tudtam átvészelni az itt töltött, unalmas órákat. Egészen addig, míg úgy nem döntöttem, hogy inkább ellógom mindet.
Megragadtam a ceruzámat, kinyitottam a matekfüzetem hátulját és firkálgatni kezdtem. Fel se néztem Mr. Red-re, habár tudtam, hogy dühös pillantással méreget. Ezt minden matekórán eljátsszuk. Én spontán elszórakozgatok a hátsó padban, míg véget nem ér az óra, Mr. Red pedig eltűri, mert tudja jól, hogy hiába ír be egyest, hiába fenyeget kicsapással vagy küld az igazgatóhoz, akkor sem csinálnék mást. Ez most is így van.
A ceruzával halvány vonalakat húzok a papírra, néha-néha satírozok, vagy éppen radírozok. Itt-ott erősebben rányomom a ceruzát a papírra a vastag vonal miatt, itt-ott pedig éppen hogy csak hozzáérintem. Húzni akarok egy elnyújtott vonalat a lap szélére, amikor olyan hirtelen hasít fájdalom a fejembe, hogy a ceruzát erővel rányomom a papírra és annak kitörik a hegye. Halkan szitkozódom magamban és megmasszírozom a halántékomat. Amilyen gyorsan jött a fájdalom, olyan gyorsan múlt el. Faragó után kutatok, de persze most sincs nálam. Szuper, kérhetek mástól...
Oldalra fordulok, amikor hideg borzongás fut végig a hátamon. Összerezzenek, majd enyhén dideregni kezdek. Mintha vagy tíz fokkal csökkent volna a hőmérséklet a teremben. Megfordulok és látom, hogy nyitva az ablak. Remegve morgolódok. Ki az az idióta, aki nyitva hagy egy ablakot október közepén?
Egyszerűen felállok, s az ablakhoz sétálok, hogy becsukjam. Látszik a leheletem, mintha minimum tél lenne. Gyorsan becsukom az ablakot, de a hőmérséklet még mindig nem az igazi. Dideregve ülök vissza a helyemre, aztán oldalra fordulok, megvárom, míg Mr. Red újra a tábla felé fordul, aztán megkocogtatom a mellettem ülő lány, Isabell vállát.
Észre sem veszi, ezért megismétlem a mozdulatot. Most se semmi. Idegesen ráütök a vállára, de mintha nem is érezné. Összeráncolom a szemöldökömet. Ebbe meg mi ütött?
- Isabell! – rázom meg a vállát, de megint, mintha a falnak beszélnék.
Körbenézek. Mindenki üveges tekintettel mered a tanárra, aki nagyban irkál valamit a táblára. A többiek nagy mereven bámulják. CC, Jake, mindenki. Még Ash is.
Csendben, a vállamat dörzsölgetve felállok, de nem hallom a szék jól ismert csikorgását. Hitetlenkedve nézek hátra. A szék eltolódott, ahogy kell neki. Megfogom a támláját, és mozgatni kezdem, de semmi hangja. Elengedem a széket és megkopogtatom a falat. Semmi. Mintha lenémult volna a világ. Minden néma, még lélegzetvételt sem hallani, pedig nem egy párafolt jelenik meg a levegőben, annak a jeleként, hogy itt mindenki lélegzik.
A fal mentén Ash-hoz osonok, mivel ő van a legközelebb. Megfogom a vállát és őt is megrázom.
- Ash! – szólítom meg suttogva. – Ash, mi folyik itt? 
Ő sem válaszolt, ugyanúgy lefagyott, mint az Isabell.
Felemelem a fejem és a táblára nézek. Mr. Red még mindig nagy szorgalmasan ír a táblára, de már nem számokat, mint az előbb. A krétát erősen rányomja a táblára, így az csontvacogtató, csikorgó hangot ad ki. A kezemet a fülemre szorítom, ettől a hangtól mindig is kirázott a hideg.  A krétából letörik egy darab, de ez nem állítja le Mr. Red-et. Cikornyás betűkkel ír a táblára, a kezét csigatempóban mozgatja.
Mikor végez, egyszerűen arrébb lép. A kezemmel a fülemen elolvasom az írást és egyszerre kikerekednek a szemeim.
„Ülj vissza!”
A levegő a tüdőmbe szorul, olyan gyorsan mozdulok. A fal mentén visszarohanok a helyemre, a csípőmmel még neki is ütközök Isabell székének. Ledobom magam a székre, előrehajolok és az arcomat a kezembe temetem.
- Ilyen nincs. – suttogom a tenyeremben. – Ez nem a valóság. Most csak álmodom. Ez csak egy álom. Igen, csak egy álom… csak egy álom! Csak egy álom!
- Freeman! Ms. Freeman! – visszhangzik a nevem valahonnan messziről. -  Elyse Freeman!
Óvatosan felemelem a fejem. Körbenézek és csupa furcsa tekintete kapok válaszul. A teremben mindenki engem néz, de már nem olyan üveges a tekintetük. Jake szeméből ki lehet olvasni az értetlenséget és az aggodalmat.
- Jól érzi magát Freeman? – hallatszik Mr. Red hangja.
Előre kapom a fejem, s mindenekelőtt megnézem a táblát. Nincsen rajta felirat, csak unalmas matematikai számítások. A tanár pedig a tanári asztal mellett áll és még kréta sincs nála.
- Igen – bólintok határozottan, pedig a hangom egy kicsit gyenge. – Semmi bajom.
- Akkor kérem, legközelebb ne zavarja az órát. – szid le Mr. Red.
- Mégis mivel zavartam az órát? – feleselek egyből.
Mr. Red felhúzza fél szemöldökét.
- Nem is tudja, hogy beszél álmában? Vagy, hogy képes ülve aludni?
Eltátom a számat. Vissza akarok szólni, de egyszerűen nem jön ki hang a számon, csak egy megkönnyebbült sóhaj, mikor a tanár újra elfordul. A kezem felhagy a remegéssel. Akkor tényleg álom volt. Nem több, csak egy rémálom.
Felveszem a ceruzámat, aminek a hegye viszont ki van törve. De a papíron nem látom a tollal húzott vonalakat. Felnézek az órára. Elég rég óta alhatok, már csak öt perc maradt az első órából. De persze Mr. Red még mindig tartogat matekfeladatokat.
Kérek Isabelltől egy faragót és gyorsan rendbe hozom a ceruzámat. Mielőtt visszaadnám a lánynak a faragót, a mutatóujjammal megérintem a ceruza hegyét. Mindig ezt csinálom, hogy lássam mennyire hegyes vagy, hogy kell-e még hegyezni rajta. Most viszont alig érintem meg a hegyét, szúró fájdalmat érzek az ujjamon, s a bőröm alól előbuggyan a vér. Ijedtemben elejtem a ceruzát és csak hallgatom, hogyan koppan a padlón, hatalmas zajt csapva az amúgy néma teremben.
A vér végigfolyik az ujjamon, rá a csuklómra és a pulcsimra. Kikerekedett szemekkel nézem, ahogy a vér kimarja az anyagot, s a pulcsim ujja lassan cafatokká lesz. Mikor a vér eléri a csuklómat, valami eszméletlen nagy fájdalmat érzek. Ott, ahol egykor Andy keze hagyott nyomokat ég a bőröm, s látom, ahogyan a három vízszintes csík újra felhólyagosodik. Könny szökik a szemembe, s felordítok a fájdalomtól.

Fel akarok állni, de a lábam elakad valamiben és a földre zuhanok. Csaknem lefejelem a padlót, az esést végül a könyökömmel tompítom. Előre nézek, s felsikoltok. A padlón véres és szétmarcangolt végtagokat látok, s ahogyan felállok a padba kapaszkodva, nem látok senkit sem a padokban ülve. De a földön annál több az ember. A padok mellé lerogyva, nekidőlve a falnak, egymáson elterülve hevernek az osztálytársaim, agyon marcangolt és vérben ázott testtel. Nekitántorodom a falnak, s oldalra nézve tökéletesen látom a széke mellett fekvő Ashley-t, amit üveges szemmel mered a plafonra, amit szerintem már nem is lát. Mert hallott. Itt mindenki hallott. Mr. Red, Ash, Isabell… Jake… mindenki.
Tekintetemmel keresem innen a kivezető utat, de a tábla ismét magára vonja a tekintetemet. Mint a frissen kiontott vér folyik végig a vörös tinta a zöld felületen, szavakat formázva.
„Nézz szembe a jövőddel!”
A pulzusom az egekben van, levegőt nem kapok, megbénított a félelem. Körbenézek még egyszer és szépen lassan felfogom a szavak értelmét.
- NEM! – sikoltok megint, s keresztülvágva mindenen és mindenkin az ajtóhoz rohanok, ám az be van zárva. – ENGEDJENEK KI! – kezdem ököllel verni az ajtót. – SEGÍTSÉG! ENGEDJENEK KI!
Körmömmel végigszántom az ajtó kemény felületét, de a fehér festék mögül vörös vér fröccsen a pólómra.
- Freeman!
Nekiugrom az ajtónak félelmemben, mikor valaki megragadja a vállamat. A kezemet ösztönösen a fejem elé emelem, s a könnyeimtől kísérve próbálom lerázni magamról a kezeket.
- Freeman!
Előre hajolok, a fejemet bevágom valamibe, de a kezemet semmi pénzért se engedném le. A könnyeim patakként folynak, halkan sírok, miközben a kiszáradt torkomtól még sikítani sem tudok. De azért erősen rángatózom, mikor egyszerre több kéz ragad meg.
- Ne bántsatok! Ne! – sírok, s a lábammal is rugdalni kezdek.
- Elyse! – szólít valaki a keresztnevemen, s egy a vártánál gyengédebb kéz megérinti a csuklómat, s elhúzza a fejemtől.
Felnézek, hogy lássam, kik akarnak megölni, de csak az osztályomat látom. Mr. Red sápadt arccal fogja a vállamat, míg Ash hátulról fog le. El sem mozdultam a helyemről, még mindig leghátul vagyok, csak nem a padomban, hanem a földön a sarokban. Előttem Jake áll, s a kezével ő tartja fogva az egyik csuklómat. Az osztály többi része egy kisebb tömeget alkotva körülöttem, riadt arccal néznek. Tekintetükből nem tudok mást kiolvasni, csak a félelmet.
- Jól van Freeman? – kérdezi Mr. Red.
Ránézek, de nem tudok válaszolni. Tompa lüktetést érzek a másik csuklómban. A többiek tekintetétől követve emelem fel a kezem. A pulcsimnak semmi baja, de valahogy mégis tompán sajog a kezem. Ahogy megmozdítom a másik kezem, Jake elengedi a csuklómat, így a szabad kezemmel feltűröm a pulcsim ujját. A hajammal takarom a kezemet, de nem is kell nagyon feltűrnöm a ruhámat. A fájdalom már akkor elviselhetetlen lesz, mikor hozzáérek a bőrömhöz. Mikor pedig meglátom azt a három égésnyomot, amikről azt hittem, sosem kell látnom őket, egyszerűen lehunyom a szemeimet és engedem, hogy az a szorító érzés a mellkasomban hátrahúzzon és végignézzem, ahogy minden elsötétedik.